Keresztury Dezső: Angyal
Messze utak pora lepte be, s ült izzadtan az angyal.
Felsebesült lábát langy vízzel mosta a nádas,
zöld pókok, csiborok, halak úsztak, ezüsthasu békák
cuppogtak, gyűrűző siklók siklottak elébe.
Szót értett velük és indult. Ment a hazatérő
csorda után, segített ellátni az állatot, édes lett
a tej ott, ahol ő etetett, békés a beszéd, hol ő ült
asztalhoz. Betegeknek enyhületet vitt, jó ölelést,
termékeny csókot a hű szeretőknek, s álmot a megtört
testnek. A kútba friss vizet öntött, hűs harmattal,
csendes esővel itatta a szomjas földeket,
enyhe mosollyal felkeltette a hajnalt, s míg nézte,
hogy ébred, mozdul, újul az élet, barna szemében
időtlen vénség és fiatalság fénylett nyájasan.
Ó milyen más volt e tekintet templomi képén,
hol pallost tartott s szigorún állt, mint az Igazság!
Lángostorral verve a dúlók, szívtelenek, zsugorik seregét.
Onnan lovagolt le: mindenen áthatoló, égő szeme
rettenetes volt, mint ha az ég zeng, dörgött,
visszhangozva a lélek minden zugában,
s csak a könny, csak a szívbeli bánat
engesztelte meg. Akkor elült az esteli széllel,
s mint foszló füst szállt fel a tűzhelyről; zene lett, fény,
lengett, szétáradva a tájban; felmagasult és
vállra emelte az égboltot; szárnyának aranyló
tollán rőtes opálfénnyel olvadt el az alkony,
s bár a vak űrből nézett már csillagszeme vissza,
meg se hajolt a fűszál, ahol érintette a lába.
Radnóti Miklós: Második Ecloga
Repülő
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltűnt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap újra retteg
s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
Költő
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol ás az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélegzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltűnnek s újra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
Repülő
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég és föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Írsz rólam?
Költő
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27.
Nemes Nagy Ágnes: Madár
Egy madár ül a vállamon
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szíve.
Ha elröpülne egy napon,
mostmár eldőlnék nélküle.
