Sz. Tóth Gyula: Futamok a Búvópatak novemberi hangjaira
Magán– és közfájdalmaink
Borús őszünk van. Megint. De hát, egyik ősz, akár a másik (kis nyárutó, tél elő, Weöres Sándorral). De nem. Mondtam, a Valse triste francia verziójának elemzésekor, amire Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”–sorozatban került sor. Két fordítást, két fordítót találtam, az egyik francia, Robert Sabatier, a másik magyar, Timár György. (Elkelne egy összehasonlító elemzés, doktoranduszok, kutatók szép feladata lehet.) Mindkettőt böngésztem, alaposabb áttekintésre az utóbbit választottam. A végső konklúzióban arra jutottam, akárhogy is, egy valse nem lehet szomorú, fájdalommal bélelt, lehet inkább szomorkás, van ilyen vonulata, árnyalata is. A francia verzió is bizonyítja: nem is oly szomorú e keringő, pszichológiai, gondolati létérzéseket libbent fel és lebbent tova. Benne kering az Egész, s vele mi magunk. A két fordítást, a fentebb említett sorrendben, elküldtem néhány francia ismerősömnek, ahogy szoktam. Nem kértem tőlük elemzést, még véleményt se, bár „szövegjavításra” mindig készek. Köszönték, egyikük, egy hölgy nem állta meg, s megjegyezte: a második tetszett neki jobban. Apró indokokat is sorolt: kisebb nosztalgia érződik a nyár, a lányok piros ajka után, a csípős csöndben ott lapul a szőlőskert élete, a vers zeneisége körbeveszi a télire megpihenő embert. (Nem szól a szüreti ének, de a csendes pince mélyén érik a bor a hordóban, tesszük hozzá.) Ez is, meg az e sorozatban többször megtapasztalt elemző értékelés mutatja Timár György csillogó költői-fordítói nagyságát. (A dolgozat megjelent: Illanó keringő a Valse triste francia dallamára. Valse triste = A tizenkét legszebb magyar vers 12., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 289-298)
De ősz van, szól a nyitány, Lukáts János játssza nyolcsoros húrokon. Lehetne Goethe, Vándor éji dala, az elmúlás nyugalmával, de Radnóti képeslapja is a halálmenetről. Főleg, mert ugyanazon az oldalon ott a Kivégzés, Szalay Lajos grafikája. A szomorú indítás megadja az alaphangulatot. Még eszünkbe jut egy másik ősz is, Adyé, amikor Párizsban járt az ősz – halk futamok, suhogások, zizzenések, én és a természet, magunkra maradtunk. De együtt vagyunk. Valami boldog összekapcsolódás. Igaz, ott a távolság (talán), mint üveggolyó is besegített. Kitárulkozó búsongás. A fájdalom kitárja ajtóit. A fájdalomnak utat engedünk, kifelé? Befelé? (Mint a lap külső borítóján a fotó, ám a hátsón már zárva az ablak. Ország László rögzíti.) Itt, így, bévül, házban és lapszámban sorjáznak, zizegnek a fájdalmas sorsok. Borús, szomorú dalok. Tragédiák. Drámai ősz, drámai életek. És ami körülvesz bennünket: sírkereszt, borjúkötél, temető, halottak napja. Zsúfolt a mi novemberünk, ötvenhat koporsói újabb temetetlen lelkekkel, csontokkal vesznek körül bennünket, ez Ténykép 1956. Két könyvismertetés is hasonló témájú, tónusú: „egy tizenöt éves pesti srác ’56-os forradalmi ténykedése, elfogása, kíméletlen vallatása, kegyetlen börtönévei”. A megtorlás történelmi vonulatai, mintegy előzmény: Dózsa György tüzes trónja, még akkor is brutális megtorlás, ha az izzó vastrón maga, lehet, költői képzelet szüleménye. És már bele is betegedtünk, a Rákosztályra kerülünk Szolzsenyicin regénye nyomán. Modern kor, modern kór: a kommunista diktatúra pusztít. (Ám tegyük hozzá: Putyin elnök magas állami kitüntetésben részesítette az írót, emlékére szobrot avattak.) A diktatúra bennünket sem került el. Fájdalmas szívemben vagy, Magyarország! – mondja a Gyöngyeim fehér krizantémok költője.
Izgalmas irodalmi csemege egy könyv és annak rendhagyó ajánlása. A szóértő, maga is jeles íróember, Varga Domonkos György egy emlékező regényre irányítja a figyelmet. Egyben példát ad az előítélet–mentes közelítésre. Az irodalmi viták eltorzulását előzhetjük meg. Az ajánló értékelésében, a Nobel-díjas író Kertész Imrét méltatva, Kiss Lajos István regényéről kijelenti: „veri a Sorstalanságot is”. A „tisztelt (még) olvasó” bevallja, nem ismerte az ajánlott regényt, de igyekszik a nyomába eredni. Éppen Kertész Imre kapcsán magam is hasonló helyzetbe kerültem egy recenzióban, amikor Fűzfa Balázs tanulmánykötetéről írtam, ezt meg én ajánlom: Egy kitüntetés képei, Kortárs, 2015.06., 72-79. Történt ugyanis, hogy 2014. augusztus 20-án, nemzeti ünnepünk alkalmából Kertész Imre és Rubik Ernő a legmagasabb kitüntetésben részesült. A miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök Szent István-rendet adott át a két jeles személynek. Amikor felröppent hír, annak előszele nagy vihart kavart. Jobbról is, balról is támadták a kormányt és Nobel-díjas írónkat. Előbbit, mert, hogyan vetemedhet ilyesmire, jobbról: az író politikai szereplése okán ezt nem érdemli meg, balról: mert, hogy annyi bántás után ez sunyi tett. Az írót azért bántották, mert jobbról: nemcsak a politikai szereplése, de írói teljesítménye sem indokolja a magas elismerést, balról: ettől a (fasiszta, diktatórikus stb.) kormánytól ez méltatlan, s ha az író átveszi a díjat, azzal legitimálja a kormányt. Fűzfa Balázs nagyra értékeli Kertész munkásságát. A fűzfai hadrend alapja: esztétika, etika, cselekvés egysége. Igazat adva neki, hoztam az argumentumokat. És még más valamire is kaptunk példát: egy olyan látásmódra, mely „egységesítheti” az egyébként eltérő elméleti alapállások következményeként létrejövő, amúgy meglehetősen „széttartó” álláspontokat. Hitvallás és üzenet az irodalom szereplőinek: „Egy-egy közösen, más-más nézetrendszerek által is elfogadott és használt fogalom mindig a megértés esélyét növelheti”. Azt is átgondolhattuk, Sartre nyomán is: „Mi az irodalom?”
És ezen közben felhoztam egy őszi, az ott tárgyalt témához és hangulathoz hasonló regényt, Benedikty Tamás: Szuvenír. (2006-ban nagy nehezen megvehettem.) Nemcsak terjedelmes (960 oldal, két kötetre arányosan elosztva), hanem meg van írva. (Akkor is így van, ha nem bírjuk a vele folytatott küzdelmet, s akkor is, ha nem tetszik az írásmű.) Erről pedig Proust jutott eszembe, meg sem álltam, hogy újra nekilássak, amit francia szakos koromban már megszenvedtem, épülésemre. A Benedekty-könyv „felejtésre áll”, pedig többet érdemel. Mint ahogy a Búvópatak egyik írásában egy régi versike sorait olvashatjuk: „Mi a szívben el van rejtve / Nincs elfelejtve.” (Savanyú a szőlő?)
A dráma csúcsa, a novemberi szám tetőfoka, a szívszorító monodráma. Amikor eltűnik a test összes izma, gyomorszonda és lélegeztető gép kell. A szívizom és szem még mozog. Meg az agy. Tisztán és jogosan előkerül: meddig bírom, kell-e bírnom? Szabadulhatok-e a szenvedéstől? Dönthetek-e erről? Az önhalál nagy kérdései is előkerülnek. Nemcsak irodalom vonul itt benn, nem képzelgő haláltudat lengi be a lapot, a halál beköszön. Nagy rendező az élet. Meghalt Alföldyné Dobozi Eszter, a tanár, a költő, a férj verseket elemezve éppen a világ sebére keres gyolcsot megjelenő kritikájában. Irodalom és élet. A szerkesztőség tisztelgőn osztozik a gyászban Halni kéne, de élni muszáj. Gondoljátok, meg olvasók! Akik a mindennapi apró-cseprő gondokat, fájdalommá pumpáljátok. Csernák Árpád érző-józan, bölcs záróakkordja tartást ad: „Gépek vizsgálnak. / Orvosok elemeznek. / Isten eldönti.” És Farkas Judit nagybeteg hősnője hatalmas fájdalmában sziszegve kiállt: „… Elfogadni… Megbocsátani… Lélegezni… Imádkozni… Szeretni…” Még egészséges olvasó, ennyi szörnyűség legyen épülésedre, viszonyíthatsz. Örülj az életnek! Meg kell „tanulnod kibírni”! Meg kell „tanulnod befelé élni”!
Akkor hogyan legyen tovább? Fejlődés vagy forradalom? A könyvismertető lüktetőn szól: a gazdaság/politika mozgása éber szakmai figyelmet követel és generálja az ember kreativitását. A mesterségek művészetet hoznak létre, összekapcsolva valami régit, valami újjal, éppen Zala megyében, a Nemzetközi Művésztelepen. Ne sebeiket nyalogassa hát, kinek más dolga van.
A lapszám, inkább Füzet (tanításra való már középiskolás fokon) olvasmányai igénylik az olvasó kötődését. Tapasztjuk szemünket a lapokra, ujjunkkal követjük a sorokat, hogy ne tévesszük a sorsokat. Megrendülten érünk a történetek végére, hátára fordítjuk a novemberi füzetet: a kedves táj (Taliándörögd) háza előtt, masszív népi mestermunka, előtte még zöldell a petyhüdő bokor, piroslik párszál rózsa, de bezárul az ablak. Pedig az első borítón a nyitott ablak előtt ott a fehér rózsa. És kél a hangulat: Rózsafa virít az ablakom alatt… Érdekes összecsengés: az 1938-ban készült, vészjósló idők, a Beszállásolás című film dala (az archívumban talán már csak ez maradt meg belőle). Halljuk a nótát, eredetiben Szeleczky Zita melankolikus, később Pere János reménykedő előadásában, és bizakodón a Budapest Bár modern hangszerelésében. A hangok nem eresztenek, vissza a külső borítóhoz, a tárt ablakhoz, a szeretet színéhez, fehér rózsával:… Néked küldöm minden levelét.
2019. november
Sándor János köszöntője
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Akár egy halom hasított fa
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
- írta 1933-ban József Attila, de írhatta volna 2002 tavaszán is, amikor egy ország gerince roppant meg. Hogyan tovább? Tanácstalanul, magányukba zárkózva töprengtek milliónyian. De voltak, akik tettek is. Éltek Hegyi Béla szavával: „Ha sziget vagy, / magányos, / tűzd ki a lobogót: / Ide szigetek! / - szigetcsoport leszel.”
Csernák Árpád, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas színész, író kitűzte a lobogót. Megalapította a Búvópatakot , és társaival: dr. Farkas Judit jogásszal, Gera Katalin szobrászművésszel, Csernák Bálinttal, Csernák Mátéval és Gerencsér Zsolttal elkezdte a munkát, elősegítve ezzel a keresztény-polgári értékrend megőrzését, terjedését és a hazaszeretet lángjának ébrentartását. Az Úr 2002-dik esztendejének augusztus 16-áját írtuk.
Tizenhat év telt el azóta, és a Búvópatak véleményformáló példakép lett, mert arra vállalkozott, hogy – mint azt dr.Farkas Judit főmunkatárs megfogalmazta – „a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket és a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.”
Hit és bátorság kellett ahhoz, hogy 2002-ben, reményt vesztett, vert helyzetben valaki ilyen célkitűzéssel kulturális és társadalmi havilapot alapítson. Csernák Árpádban mindkettő megvolt, mert mint vallotta: „Nem szabad, hogy kihunyjon a fény tekintetünkben, hogy tompán, unalmasan lüktessen a szívünk, nem válhatunk a »szürkék hegedősévé«. Érdekből semmit, félelemből semmit. Csak tűzből.”
Ám a jó pap nem játszik Jézust. Szolgálni akarja. Lao Ce mondta:”A bölcs aki az emberek előtt akar járni, mögéjük áll.” Ezt tette Csernák Árpád is, amikor a tanácstalanok, reményt vesztettek mögé állt. Tehetséges alkotógárdát gyűjtött maga köré és útjára bocsájtotta ezt a polgári, kulturális és társadalmi havilapot. A Búvópatak ereje nyitottságában van, és abban, hogy nem „kiabál”, nem „haragszik”, nem „átkozódik”, mert szerkesztői tudják, hogy a lárma semmit sem jelent, csak az erő hiányát. Épp ezért „csak” példát mutattak és mutatnak egy elszürkült, idolok nélküli világban. Példát mutatnak és a magyarság legjobb hagyományait őrzik és ápolják, mert, - mint Bartha Miklós írta - : „A magyar történelmi nép. Nekünk csládfánk van. Nemeslevelünk be van vezetve Európa főkönyvébe. Vérünk ott piroslik a török és a német homlokán. Nekünk a hagyomány életerő. Ha bántanak jogforrás. Ha megtámadnak pajzs.”
Ma az egész világ tudja és vallja, hogy a sajtó hatalom. A Búvópatak szerkesztői és szerzői tudják és vallják, hogy felelősség is. Tudják és vallják, hogy a MI többet jelent, mint az ÉN. „Nem önmagadé vagy, hanem a közösségé” – írta Kölcsey. És tudják: magyarnak lenni édes keserűség. Ezért tisztelik múltunkat. Nem átkozzák ki sámánjainkat, nem tagadják meg Mária országát, és nem nevezik svájci sapkának a Szent Koronát. Nem vagdalkoznak, nem játszanak kirekesztősdit, mert meggyőződésüknek tartoznak annyival, hogy higgadtan védik. Nem szállnak be a napi politikai iszapbirkózásba; a példa, a szó, az irodalom erejével formálják és ajándékozzák meg az embert.
Tizenhat év alatt a Búvópatak az egyik legjelentősebb magyar folyóirattá vált. Köszönhetően a legkitűnőbb alkotókból válogatott szerzői törzsgárdának, az esztétikailag hibátlan megjelenésnek, az egyes számok egységes kompozíciójának, és önzetlen támogatóiknak.
Az én Istenem éltesse a 16 éves Búvópatakot, szerkesztőit, alkotóit, életben tartó olvasóit és a napokban szépkorúvá vált főszerkesztőjét: Csernák Árpádot.
Árpád 75 éves lett. Több mint félszáz éve ismerjük egymást. Engedjék meg, hogy most személyes hangon, emlékeimre támaszkodva köszöntsem őt, a színészt, az írót, a főszerkesztőt, a Búvópatak spiritus rectorát, éltető erejű vezérlő szellemét.
„Az életnek nem célja, hanem értelme van” – írta Hamvas Béla. Árpád az élet értelmét kutatta, s így mindig meglelte célját is. Szobám falán lóg Árpád egyik premier ajándéka, egy ikon másolata. Szent György a sárkánnyal. Hátlapján egy „Csernák fragment”: Árpád négy részre vágott arcképe. Erről ismét egy Hamvas idézet jut eszembe: „Csak az én hal meg. Aki én-jével él, halálával él.” Ez a darabokra tört arckép árulkodik színészi alkotómódszeréről. Minden alakításához megsemmísítette, darabokra törte önmagát, megszűnt mint „én”, hogy „ők”-ké válhasson. Így születtek kitűnő alakításai: Shakespeare V. Henrikje, Witkiewitz Anya című darabjában Leon, a fiú, az Adáshiba Imrus-a, a Marat halála öltönyös bürokratája és még számtalan remekbe formált színpadi jelleme. Ehhez azonban alázat kellett. A színpadi alázat nem megalkuvás, nem önbecsmérlés, hanem a cselekvés alapelve. Az emberszeretetnek az a legmagasabb foka, amely már maga az önzetlenség. Ő ennek birtokában van. Hitt abban, hogy nem céltalan az önlemondás, mert az önlemondás teszi a dolgokat társadalmivá.
Csernák Árpád minden hősét, mint önmagát szemléli és sorsukat megszenvedi. Lét és nemlét, tézis és antitézis, valóság és álom színes szálaiból szövi történetei szövetét. Feszes, végletekig letisztult mondatai józanságra intenek, önvizsgálatra késztetnek.
Csernák Árpád minden tettea közösségi emberről tanúskodik. Ha nem ijednék meg a szótól, azt mondanám: „közszolga” ő, aki nem vonul elefántcsont-toronyba, köztünk él és az a dolga, hogy reményt adjon nekünk. Tegnap értünk játszott, és értünk ír ma, mert vallja, amit Saint Exupery így fogalmazott: „Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, amelyet elhelyez, a világot építi tovább.”
Áldjon meg az Isten, Árpád! S mivel II. János Pál arra tanított: „Ne szabjunk határt az isteni gondviselésnek”, csak azt kívánom, hogy még sokáig rakosgasd köveidet a jövő falába, írj, szerkessz lapot családod, barátaid, olvasóid épülésére és örömére.
Elhangzott: 2018. augusztus 29-dikén, Kaposváron, a Búvópatak-esten.
Csapó Endre: Van-e európai azonosságtudat?
Szabadjon személyes élménnyel elindítani ezt a nehéz kérdést. Vénemberek előnye az áttekintés során az a tény, hogy még érezték és őrzik a ma már történelmi múlt atmoszféráját. Hovatovább átéltem ezeréves nemzeti történelmünk közel tíz százalékát, az így összegyűlt áttekintőképesség lehetővé teszi a mai fejlemények korhű távlati szemléletét. Ennek alapján állítom azt, hogy „békeidőben” már folyamatban volt az európai egységesülés, amit ma olyan sok akadályba ütközik. Gyerekkorom emléke ez a „békeidőben” szó, amit oly sokszor hallottam idősektől. Merthogy akkor az élet természetes rendje volt az emberi találékonyság csodálatos eszközén, a vaspályán száguldó vonaton bejárni Európát, szabadon, veszély nélkül. Beteljesedett Petőfi jóslata Vasúton című költeményéből:
Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
Miért nem csináltatok
Eddig is már?... vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
Majd lesz elég vasatok.
Valóban, Európát, mint együvé tartozó földrészt, a vasút valósította meg. Akkor még nem érzékelhették Európa polgárai, hogy ez a fejlődés rövidesen a végzetévé válik a nagy élménynek, a szabadon beutazható Európának, az emberi történelem legígéretesebb fejleményének – mint azt látni fogjuk.
Európa a világ szellemi műhelye volt. Érzékelésül itt csak egy várost, csak a zenei életet említve utalunk a nagy történelmi életre rendelt Európára: Weimar: a klasszikusok és nagy szellemek városa. Goethe és Schiller, Herder és Wieland, Nietzsche, Fürnberg, Liszt, Bach, Cornelius, Gropius, Feininger, Klee, a nagy nevek Weimarban, a német és európai szellemi történelem jeléül. És ez csak egy a kultúrközpont városok közül.
Magyarország sem maradt ki a vasútalkotta fejlődésből. A XIX. századi nagy európai föllendülés idejére a magyar politikai zsenialitás-alkotta duális nagyhatalom egyikeként részesült a fejlődésben, abban a korban, amikor a nagy állami egységekben valósult meg az ipari-kereskedelmi fellendülés. A Szent Korona-királyság új fényben ragyogott fel, emlékeztetőül, hogy egykor alapító részese volt a kereszténységben egyesülő Európának, tehát az Európa-alkotók egyike.
Európa veszélyes vetélytárssá nőtt az Atlanti óceán partvidéki hatalmainak gyarmatbirodalmán világhatalmi tényezővé vált bankárvilág számára.
Milyen letarolt proletár szellemi posvánnyá aljasodott mindez a XX. században, ahol korábban a szabadság eszmeisége teremtett példát az élhető világról.
Szétroncsoltatásával Európa is arra emlékezhet, hogy végetért világvezető szerepe. Nem saját hibájából, hanem Európán kívüli idegen hatalom fegyveres ereje terítette le. Amely távoli hatalom – mégegy letarolással – azóta is jelen van meghatározóan Európában, katonailag, politikailag, gazdaságilag egyaránt.
„Békében!” Ez a fogalom eltűnt Európa népe részére. Azóta adódik néha fegyvernyugvási időszak, de a nemzetközi politika romlott világában a békétlenség mindennapi életük bontó eleme.
Mivé lett az az európainak lenni tudat, ami az én nagyszüleimnek olyan természetes volt, mai szóval az identitás, amit a vasúthálózat alkotott meg Skandináviától Sziciliáig, Hispániától a Dardanellákig. Más nyelvek, más szokások, más viselet, más ételek, ezek fölött a művészet, tudomány, irodalom égboltja feszült, ez volt Európa. 1914-et követően Európa fiataljai már csak csak katonaként, hadifogolyként, hősi halottként jutottak el másik országba, ami akkor már „idegen ország” volt és sokáig az is maradt.
Közép-Európa szenvedte el a legtöbbet, a békebeli határok sehol sem maradtak meg, sok új határ a többség számára átléphetetlen volt. A leszakított etnikumok rendezhetetlen sorsa állandósítja a békétlenséget.
Európának ebből a fogságból ki kellene törnie. Ami csak erőinek egységesítésével lehetséges. Történelmi parancs az európai nemzetek erős, egységes fellépésre képes szövetsége, amelyben összeadódik a felszabaduláshoz szükséges erő.
A képlet egyszerű volna, ha nem bonyolítaná a képet az egységet megbontó belső ellentét. Már a kezdet is mutatta, a külső támadóknak voltak belső szövetségesei. Végül Európa áruló gyarmattartó országai is részesültek az összeomlás keserveiben. De emberi természet, beállni az erősek szolgálatába. Csak hűségüket kellett áttelepíteni olyan eszmék megvallásával, amelyek világpolgárságot hirdetnek, a nemzet iránti hűség ellenében. Ilyen most az atlantai alkalmazotti kötődés liberalista szellemi hűsége, szemben a populistázott, nacionalistázott kirekesztéssel.
Teljes identitászavar Európában az amerikai katonai-politikai-gazdasági jelenlétet szövetségesi állapotnak tekinteni. Abszurditás az amerikai katonai megszállás idején amerikai érdekekre alapított Európai Uniót ilyen szerepben véglegesíteni, felépítésében azonossá alakítani az Amerikai Egyesült Államokkal.
Ismerjük az alapító atyák szándékait. Tetszik–nemtetszik, az EU, amikor megalakult, még egészen természetesen a tagországok közös intézményeként jött létre, amelyben a létező államok szuverenitásuknak csak egy részét adták a közös vállalkozásba. Ezt az intézményrendet követte az EU a szovet állam összeomlását követően az unió keleti országokkal történt bővítésekor is. Ezért volt elfogadható Magyarország részéről is 2004-ben. Ezért jelenti ki Orbán Viktor, hogy minden ellenvetésünkkel szemben Magyarország benn marad az unióban, mert arra szükség van. A problémát a változásra ütemezett törekvések okozzák, azok szorgalmazója az Európai Bizottság.
A Bizottságnak a jelenlegi rendszer szerint annyi tagja van, ahány tagországa van az Európai Uniónak, minden tagállam egy biztost küld a testületbe. A testület magyar tagja Navracsics Tibor oktatásért, kultúráért, ifjúságpolitikáért és sportért felelős biztos. A Bizottság egyik legfőbb hatásköre, hogy jogszabályokat javasolhat (kvázi jogszabály-kezdeményezési monopóliuma van), aminek elfogadásáról főszabály szerint az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa dönt.
Az Európai Bizottság politikai irányzatával van baj. A Bizottság politikai elvek megvalósításának eszközévé teszi a szervezetet, érzéketlen az európaiság lényegét adó eszmeiség iránt. A Bizottság, nagyobb részében liberalista elvhűséggel, a globalizmust gauleiteri módon szolgálja. Ôk a kapunyitói az uniformizáció, a globalizáció, az amerikanizmus programjainak. Egyre-másra úgy viselkedik ez a pártemberekből álló társaság, mint egy szupranacionalista intézmény, amelynek antinacionalista feladatai vannak.
Nagy szerepe van a Bizottságnak az Európai Unió tervezett átalakítása előkészítésében. Az átalakítás kérdése állandóan napirenden van a liberálista, globalista szemléletű tagok részéről az unió egész szervezeti állagában.
– Európa jelenlegi politikai vezetése megbukott, az európai biztonság helyreállításához alapvető változásokra van szükség – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn, 2016. júlis 23-án a 27-ik Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tartott előadásában. A miniszterelnök több ezres hallgatóság előtt kifejtette: a bevándorlási válság, terrortámadások, a brit kilépés közepette Európában napról-napra nő a félelem, a polgárokban elhatalmasodik az érzés, hogy bizonytalan a jövő. Megállapította: elitválság és demokráciaválság van Európában és a nyugati világban. Kimondta – ahhoz, hogy eltűnjön a félelem és bizonytalanság, az unióban minden gondolatot, politikai akciót és kezde-ményezést, amely hatásköröket akar elvonni a nemzetállamoktól, meg kell állítani, ezt a politikát abba kell hagyni, a nemzeti szuverenitás visszaszorítása az európai jogkörök javára egyike a legnagyobb veszedelmeknek Európában.
Az Európai Unió politikusai ennek pont az ellenkezőjét akarják megva-lósítani. Az uniós külügyekért felelős európai biztos nem is tagadja, hogy ebben a kérdésben George Soros pénzügyi és politikai manipulátor tanácsait (utasításait) követi.
Uniós körökben ezt tagadják – érthető, hiszen milyen képviseleti szervezet az, amit kívülről irányít egy kétes hírű nemzetközi pénzhatalmi személy, aki notórius beavatkozó számos ország belső rendje ellenében. Azonban egy egészen friss információ ezt megcáfolja:
Az Index jelenti 2018. február 1-én:
Az EU-biztos felfedte, miről beszélget évek óta Soros Györggyel
– Húsz éve arról beszélget Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke és Soros György, hogyan lehetne közelebb hozni egymáshoz Európa széttagolt részeit. Az Európai Bizottság naptárában szerepel, hogy Soros György csütörtökön találkozott Margrethe Vestager és Frans Timmermans uniós biztosokkal. A közmédia sajtótájékoztatón megkérdeztük Frans Timmermanst, az Európai Bizottság első alelnökét, hogy miről szólt a tárgyalásuk.
„Már legalább húsz éve, időről időre beszélek Soros Györggyel, és a téma mindig ugyanaz, hogyan segíthetünk abban, hogy Európa szorosabban összetartson. Azzal a felismeréssel kezdődött, hogy habár Európa kettéosztottsága megszűnt, de ahhoz, hogy Európa két fele valóban közelebb kerüljön egymáshoz, sokat kell dolgozni és sok erőfeszítést kell tenni. Soros György az elejétől kezdve elkötelezett volt ez iránt a cél iránt, és valamilyen formában nekem is mindig ez volt a feladatom.”
Timmermans hozzátette, hogy szerinte Európa legnagyobb érdeme, hogy véget ért Európa megosztottsága. „Kiváltságosnak érzem magam, hogy ezért a célért dolgozhatok már évtizedek óta, és ezután is folytatni fogom erről Soros Györggyel a megbeszéléseket. Arról, hogy merre tartunk, hogy mi történik Közép- és Kelet-Európában, hogy mi történik Nyugat-Európában, a Balkánon, milyen fejlődést látnánk szívesen. Egy ilyen eszmecserét folytattunk ma reggel, és ilyen eszmecserét folytatunk már hosszú-hosszú évek óta.”
Timmermans arra is felhívta a figyelmet, hogy ez a találkozó szerepelt a naptárában, mindenki számára nyilvános volt a ténye. Azt mondta: „határozottan állíthatom, hogy az együttműködés Soros úrral mindig nagyon konstruktív volt. Elkötelezettsége a nyílt társadalom, a jogállamiság és a demokrácia iránt az én szememben Európa javát szolgálja.”
*
Soros Európa ellensége, az inváziós migráns-áradat szervezője, az Európai Unió irányításában meghatározó szereplő.
Európa veszélyeztetettsége súlyosabb és mélyebb probléma, mint a brüsszeli fertőzés kezelése. Nem Brüsszelből fog elindulni a változás.
Európa elárasztása annyira világosan látható monumentális gonoszság, hogy nem nehéz megjósolni, Európa népei előbb-utóbb elsöprik a politikai exaltáltság hitvány pártjait a kormányhatalomból. Ebben a felvonásban ismét a magyarok lesznek a példamutatók.
Nem lehet épeszű az a szavazó, aki arra szavaz, hogy engedjék be a muzulmán áradatot. Ennél világosabb választási képlet még nem volt.
*
Ha mindezideig késett is az elveszített európai identitás felújulása, a migrációs áradat nyomán minden logika szerint fel kell ébredjen Európa népeiben az életviteli, moralitási kétféleség létveszélyeztető demonstrációjának sokkhatásában a legelemibb védekezési reflex olyan megfogalmazása, hogy – európai vagyok, egy az ötszáz millióból, és európai akarok maradni, szemben minden idegen nyomulással.
Megjelent a Magyar Élet 2018. február 22-i számában
