A Búvópatak januári számának tartalmából


 

 

Az ünnepek utáni januári dermedtséget sugallja Ország László desedai fotója a tizenkilencedik évfolyamába lépett Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap legújabb számának borítóján. Annál felrázóbb Bobory Zoltánnak a lap élén olvasható jegyzete, valamint Csontos Márta és Takaró Mihály verse. Nemcsak a téli dermedtségből próbálnak bennünket felébreszteni, hanem magas irodalmi színvonalon, perzselő hőfokon teszik föl a kérdést: Mi lesz veled Európa? Mi lesz veled kereszténység? Mi lesz veled Magyarország?

   „Talán eljön az az idő, amikor – lehetséges, hogy az utolsó pillanatban - Európa haláltusája előtt megtalálja önmagát, s megmenti önmagát. Addig marad az egyre gyengülő remény a templomtornyaink keresztjei alatt. S a mi Istenünk segítségével a megvilágosodás: Mit tehetünk mi az európai ember s mi magyarok. Ébredjünk rá: Olyan fegyverrel és munícióval kell megvívni létharcunkat, ami van, s ami legféltettebb kincsünk. A menedék. A Nyelvünk, ez a világcsodája és a Kultúránk.”  - fogalmazza meg Bobory Zoltán Kenyér és fegyver címmel.

    […]    

    „Európa most készül letörölni

     arcáról fáklyáktól fénylő arcotok.

     Elfeledni lángotok, mely

     szurokba mártott testetekből áradt

     s mi, turisták, borzadva hallgatjuk

     a csalogató históriává tompult

     régi hiteket, égő csodákat.”

     […] – írja Takaró Mihály a Látogatás a Colosseumban című versében.

     […]

     „Döngnek az új léptek, új hódítók

      jönnek, senkiföldjének tekintik

      a letarolt kontinenseket – minden

      csupa, csupa bomlás-szürke.

      Nem akarok kidobott rongybaba

      lenni az új kolónia szemétdombján,

      szárnyas hangom meg akarom

      őrizni most és mindörökre.” – írja Csontos Márta A szürke új árnyalata című versében.

     Az előbbiekhez szervesen kapcsolódik Csáji László Koppány A kulcs című novellája, amelyben egy hazáját kényszerűségből elhagyó fiatal nő tér vissza szülei lakásába, és szembesül a falon függő grafikával.  „Az asztalon horgolt terítő, rajta feszület. Ahogy annak idején is. A falról jól ismert kép köszönt rá: az Emmauszi tanítványok. Réges-régi rézkarc. Hányszor hallotta már e történetet apjától! Oh, hányszor kellett meghallgatnia, hogy a tanítványok nem ismerék fel mesterüket az úton.”

     Radnai István Memória című dialógusának színhelye egy idősek otthona, amelynek két lakója fájdalmasan groteszk „vallástörténeti” vitába kezd.

     Panelszemét című karcolatában Udvarhelyi András a karácsony utáni „szemetelési szokásainkat” tűzi tollhegyére.„Szép bigbraderes, valóvilágos évkezdet, amikor a tévén keresztül a szemét beözönlik lakásunkba. De érthetetlen borongásom, hiszen idén is szép, töltöttkáposztás, bejglis karácsonyunk volt, és vidám, lencsés, tehát gazdagságot jósló, virslis, pezsgős újévünk. A jókedvemre tehát minden okom meglett volna. Ez az alapérzés hatott át, gondolván, ez a lehető világok legjobbika, ahogy Pangloss mester mondja. Pestiesen annyit teszek hozza: ez van, ezt kell szeretni. Ezt kell szeretni?”

     Varga Rudolf Három farkas című regényrészlete gyermekkorát idézi. „Iskolából hazamenet kifigyeltem, a kishíd előtt hosszában megrepedezett a jég. A parttól néhány centire a kásás jég már elolvadt. Elkezdődött a zajlás. A jégtáblák apró tutajokként úszkáltak az egybefüggően vastag jégpáncél meg a part között. Addig piszkáltam az egyik jégtáblát, hogy rászökellhettem. A táblát tutajként használva a vastag jég felé löktem magam. Oda-vissza ingáztam. Azt képzeltem, valami nagy vízen hajózok. Akkorra már sokan ácsorogtak a hídon. Szájtátva bámulták ügyességemet. Elragadtatva visongtak. Én meg, figyelve a nézőközönség reagálását, egyre bravúrosabb mutatványokat hajtottam végre. Élveztem a sikert. Élveztem mindaddig, amig talpam alatt be nem szakadt a jégtábla. Ma is emlékszem a reccsenés hangjára, meg hogy milyen sistergően forró volt a patak jeges vize, amiben fejem búbjáig elmerültem.”

     Jávorszky Béla műfordítót Rolf Jacobsen két, általa fordított versével (Hirtelen decemberben…, A fák némasága) köszöntjük nyolcvanadik születésnapja alkalmából.  

           […]

           „Rövidesen minden egyes hang

           hazatér és álomba sírja magát

           és minden szín belefárad abba, hogy szín legyen,

           és itt hagyva minket elutazzon egy ismeretlen helyre,

           kihajítva mindent, akár egy puha törlőkendőt,

           és a ma éjjel ezüstként permetező eső

           fölmagasodik a kapuk fölé, amelyek elvezetnek

           egy országba, ahová egyszer majd

                                   mindnyájunknak ki kell vonulnunk, hogy

           megszülethessen

           a fák némasága.”

     Csiba Zsolt Szent Álmos hagyatéka című nagyformátumú tanulmányában „az Anonymus által szentnek nevezett Álmos de genere Athilae regis, de genere Turul (819-895) küldetéstudattal bíró uralkodó” alakját és korát idézi. A hegyoldal egy jól látható magaslatán álló, csúcsos-magas szittya főtáltos süveget, aranylemezekkel borított vérvörös ruhát és remekmívű szablyát viselő Napbaöltözött Ember méltóságteljesen felemeli a kezét. Végig hordozza tekintetét a hullámzó, elcsendesülő tömegen és férfias messze zengő hangon beszélni kezd. Mellkasát ezer érzés feszíti: »Semmit sem tettünk Isten parancsa nélkül. Utunk egyenes. Nem tettünk egyetlen lépést sem hála nélkül. Az Atyaisten világosságát és Attila kardját vittük mindenfelé. Amerre jártunk, a Boldogasszonyból áradó friss életet vittük mindenfelé. A mi utunk a Turul nyomán halad! Magyarok vagyunk! Küldetésemet Árpád vezér teljesíti be! Legszentebb célunk, hogy Isten uralkodjon az Ég-alattiban. Áldását kérem hőseinkre, az élőkre és a holtakra. Isten hatalmas!«”

     Az OLVASÓLÁMPA rovatban Hívatlan vendégek a végeken címmel Gerencsér Zsolt bújtatott könyvajánlóját olvashatjuk Döbrentei Kornél legújabb verskötetéről. „Kint vagyok a tanyán. Az a hír járja, hogy idegenek látogatják a vidéket. Nem vaddisznók, mert azok hangos csörtetése, röfögése elárulja jöttüket, sem sakálok, mert azok meg vakkantgatnak, vinnyorognak összevissza. Ezek a kétlábú érdeklődők sokkal megfontoltabbak. Suttyomban jönnek, és legtöbbször késő este (halkan sikló gépkocsizajban) küldik ki felderítőiket. Először a magányos házakat szemlézik végig (nem betlehemesek). Feltérképezik, hol, mire van szükség(ük), aztán villámgyorsan cselekszenek. Hívatlanul érkeznek, kéretlenül tüsténkednek... Szedd magad!-szerű szervezés keretében tisztogatják az ingatlanokat. Zárakat nyitnak, reteszeket reszelnek, kábeleket kibeleznek. Amivel nem boldogulnak, zúzzák, törik (nem asztalosok)… De nem is lelkes (önjelölt) természetvédők! Mert miután elvittek ajtót-, ablakot, tokkal-vonóval (talán valami népi zenekar tagjai?), kivágják a téli álmot alvó gyümölcsfákat.”

      A nem öncélú művészetről címmel Kelemen Erzsébet Pósa Zoltán életművét méltatja, Bözöd-Atlantisz harangjai címmel pedig Németh István Péter olvasónaplójába lapozhatunk bele, melyet Szente B. Levente Csillagtitok című verskötetéről jegyzett fel. „Szent B. Levente pályájának egyik legmegrázóbb élménye, traumája marad már az a szörnyűség, amelyet nem természeti jelenség okozott, hanem egy, emberek által elgondolt és végbe vitt gaztett. Még a Gyilkos-tó is suvadással keletkezett 1837 egyik éjszakáján, egy nagy viharnak köszönhetően.  Bözödújfalut azonban felsőbb utasításra árasztottak el vízzel egy eszelős, voluntarista politika nevében. A falu katolikus és unitárius temploma is víz alá kerültek a tározó építése során. Tóvá lett a falu, amelynek lakói a középkor óta Európa emberi és kulturális értékeihez tartoztak. A templomok atlantiszi harangját aligha hallotta, hallja fül, az utolsó torony (a falurombolás szimbóluma) 2014-ben omlott össze. A költő igyekszik csak ezeket a kétségbeesett segélyhívásokat versekben megörökíteni, amikre persze időben – mint már annyiszor dél-kelet-közép-európai tájakra – nem érkezett segítség.”

     Csontos Márta dolgozatában ezúttal azt veszi górcső alá, hogy Reményik Sándor költészetében hogyan jelenik meg a vonatmotívum. „Szinte a pályán kívüliség, az átmenetiség jelképévé válik a szerelvény, megállíthatatlan, s „mint egy vassá vált, őrült gondolat” szalad végig az éjszakán. A vonatmotívum nemcsak az eszme reprezentációja Reményik költészetében. Ismételt megjelenése egyrészről jelképezi a megváltozott élettérben cselekvőképességét veszített, tanácstalanná váló, a problémákkal a valóságban csak nehezen megbirkózó lírai én megmaradásküzdelmét, másrészről a körülötte lévő dolgokat teljesen soha feldolgozni nem tudó szubjektum tehetetlenségét.”

     Czigány György Vers-háttér romokkal című írásában pályakezdésének emlékeit örökítette meg. „Sárga és piros ruhás lányok kapaszkodtak össze, szótlanok voltak és mozdulatlanok. Bokrok, leveleiket hullató fiatal bokrok. Őszi délelőtt volt, sütött a nap. A pusztulás fényességében álltam. Előbb még futottam elemista társaimmal a park sétaútjain körbe-körbe, most kifulladva megálltam a bokrok előtt.  Az elmúlás szorongása és a pillanat ragyogása szíven ütött. Ezt az érzést le fogom írni, gondoltam. Azóta is szeretném. Hatéves voltam akkor, írói pályám küszöbére léptem. Az első olyan írásaim, amelyek nyomtatásban is megjelentek, azonban csak az ostrom heteiben s az azt követő nyáron születtek meg. Hetvenöt éve.”

    Már fogy a hó, feketednek a járdák, zöldül a fű is.

    Három nap csak a tél, emléke a volt örömöknek

    szívemben s tenyerembe’ pihent meg. Néma, szomorkás,

    olvadozik, csurran, felpattan Pára lovára,

    Hangja se, színe se, híre se… Merre keressem? – olvashatjuk Lukáts János Az idei hó… című versét.

A megidézett, és más prózai műveken – többek között Győri Andor és Botz Domonkos novelláján - kívül rendkívül gazdag „versanyag” teszi teljessé, széppé, érdekessé a januári számot. Olvashatjuk: Bíró József versét és jegyzetét (Nagyboldogasszony havában, Szégyen (?) szégyen), Ádám Tamás verseit (Bakancslista, Babaház, Jól kitalált), Czipott György verseit (Huss!, Ontológia tükrösszívben), Szentjánosi Csaba verseit (Andinak, Fannusnak 11), Lukáts János versét (A láthatatlan látomás), Takaró Mihály versét (Kőfaragók), Baka Györgyi verseit (Ébredés, Várakozás virágölelésben) Szente B. Levente verseit (Az a béke, 1989. december), Csontos Márta versét (Zónahatárok) és Katzler Hilda verseit (Mese, Miért?).

A januári számot elsősorban Ország László fotóival illusztráltuk.

 

*

 

A Búvópatakot keressék az újságárusoknál!

Aki pedig szeretne a lapra előfizetni, kérésre csekket küldünk. Az éves előfizetési díj nem változott, postaköltséggel együtt belföldön 5000 Ft, külföldre 5000 Ft + postaköltség. Átutalással a Búvópatak Alapítvány 10918001-00000012-93920004 számlaszámára kérjük teljesíteni az előfizetést, megjelölve a pontos nevet és lakcímet is, ahová postázni tudjuk a folyóiratot!

Lehetőség van arra is, hogy - a készlet erejéig - egy-egy példányt vásároljanak meg, a lap ára 560 Ft + postaköltség.

Azoknak a külföldi olvasóinknak, akik a magas postaköltség miatt nem tudják megrendelni a Búvópatakot nyomtatott formában, 5000 Ft befizetése ellenében villámpostán megküldjük az aktuális lapszám elektronikus változatát. Az előfizetési díj befizetéséhez szükséges adatok:

Búvópatak Alapítvány

IBAN szám: HU62 1091 8001 0000 0012 9392 0004

BIC (SWIFT kód): BACXHUHB.

Ebben az esetben kérjük a név megjelölése mellett megadni az e-mail címet is, ahová várják a Búvópatakot!

 

Elérhetőségeinek:

Postacím: 7400 Kaposvár, Somssich P. u. 11-13. I/12.

Telefon: (82) 310 656

HONLAP: www.buvopatak.hu

Villámlevél: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

 

Szeretettel a Búvópatak szerkesztősége

 

 

 

 

 

Kiegészítő információk