Sz. Tóth Gyula: Futamok a Búvópatak novemberi hangjaira

 

Magán– és közfájdalmaink

 

Borús őszünk van. Megint. De hát, egyik ősz, akár a másik (kis nyárutó, tél elő, Weöres Sándorral). De nem. Mondtam, a Valse triste francia verziójának elemzésekor, amire Fűzfa Balázs „A 12 legszebb magyar vers”–sorozatban került sor. Két fordítást, két fordítót találtam, az egyik francia, Robert Sabatier, a másik magyar, Timár György. (Elkelne egy összehasonlító elemzés, doktoranduszok, kutatók szép feladata lehet.) Mindkettőt böngésztem, alaposabb áttekintésre az utóbbit választottam. A végső konklúzióban arra jutottam, akárhogy is, egy valse nem lehet szomorú, fájdalommal bélelt, lehet inkább szomorkás, van ilyen vonulata, árnyalata is. A francia verzió is bizonyítja: nem is oly szomorú e keringő, pszichológiai, gondolati létérzéseket libbent fel és lebbent tova. Benne kering az Egész, s vele mi magunk. A két fordítást, a fentebb említett sorrendben, elküldtem néhány francia ismerősömnek, ahogy szoktam. Nem kértem tőlük elemzést, még véleményt se, bár „szövegjavításra” mindig készek. Köszönték, egyikük, egy hölgy nem állta meg, s megjegyezte: a második tetszett neki jobban. Apró indokokat is sorolt: kisebb nosztalgia érződik a nyár, a lányok piros ajka után, a csípős csöndben ott lapul a szőlőskert élete, a vers zeneisége körbeveszi a télire megpihenő embert. (Nem szól a szüreti ének, de a csendes pince mélyén érik a bor a hordóban, tesszük hozzá.) Ez is, meg az e sorozatban többször megtapasztalt elemző értékelés mutatja Timár György csillogó költői-fordítói nagyságát. (A dolgozat megjelent: Illanó keringő a Valse triste francia dallamára. Valse triste = A tizenkét legszebb magyar vers 12., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 289-298)

De ősz van, szól a nyitány, Lukáts János játssza nyolcsoros húrokon. Lehetne Goethe, Vándor éji dala, az elmúlás nyugalmával, de Radnóti képeslapja is a halálmenetről. Főleg, mert ugyanazon az oldalon ott a Kivégzés, Szalay Lajos grafikája. A szomorú indítás megadja az alaphangulatot. Még eszünkbe jut egy másik ősz is, Adyé, amikor Párizsban járt az ősz – halk futamok, suhogások, zizzenések, én és a természet, magunkra maradtunk. De együtt vagyunk. Valami boldog összekapcsolódás. Igaz, ott a távolság (talán), mint üveggolyó is besegített. Kitárulkozó búsongás. A fájdalom kitárja ajtóit. A fájdalomnak utat engedünk, kifelé? Befelé? (Mint a lap külső borítóján a fotó, ám a hátsón már zárva az ablak. Ország László rögzíti.) Itt, így, bévül, házban és lapszámban sorjáznak, zizegnek a fájdalmas sorsok. Borús, szomorú dalok. Tragédiák. Drámai ősz, drámai életek. És ami körülvesz bennünket: sírkereszt, borjúkötél, temető, halottak napja. Zsúfolt a mi novemberünk, ötvenhat koporsói újabb temetetlen lelkekkel, csontokkal vesznek körül bennünket, ez Ténykép 1956. Két könyvismertetés is hasonló témájú, tónusú: „egy tizenöt éves pesti srác ’56-os forradalmi ténykedése, elfogása, kíméletlen vallatása, kegyetlen börtönévei”. A megtorlás történelmi vonulatai, mintegy előzmény: Dózsa György tüzes trónja, még akkor is brutális megtorlás, ha az izzó vastrón maga, lehet, költői képzelet szüleménye. És már bele is betegedtünk, a Rákosztályra kerülünk Szolzsenyicin regénye nyomán. Modern kor, modern kór: a kommunista diktatúra pusztít. (Ám tegyük hozzá: Putyin elnök magas állami kitüntetésben részesítette az írót, emlékére szobrot avattak.) A diktatúra bennünket sem került el. Fájdalmas szívemben vagy, Magyarország! – mondja a Gyöngyeim fehér krizantémok költője.

Izgalmas irodalmi csemege egy könyv és annak rendhagyó ajánlása. A szóértő, maga is jeles íróember, Varga Domonkos György egy emlékező regényre irányítja a figyelmet. Egyben példát ad az előítélet–mentes közelítésre. Az irodalmi viták eltorzulását előzhetjük meg. Az ajánló értékelésében, a Nobel-díjas író Kertész Imrét méltatva, Kiss Lajos István regényéről kijelenti: „veri a Sorstalanságot is”. A „tisztelt (még) olvasó” bevallja, nem ismerte az ajánlott regényt, de igyekszik a nyomába eredni. Éppen Kertész Imre kapcsán magam is hasonló helyzetbe kerültem egy recenzióban, amikor Fűzfa Balázs tanulmánykötetéről írtam, ezt meg én ajánlom: Egy kitüntetés képei, Kortárs, 2015.06., 72-79. Történt ugyanis, hogy 2014. augusztus 20-án, nemzeti ünnepünk alkalmából Kertész Imre és Rubik Ernő a legmagasabb kitüntetésben részesült. A miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök Szent István-rendet adott át a két jeles személynek. Amikor felröppent hír, annak előszele nagy vihart kavart. Jobbról is, balról is támadták a kormányt és Nobel-díjas írónkat. Előbbit, mert, hogyan vetemedhet ilyesmire, jobbról: az író politikai szereplése okán ezt nem érdemli meg, balról: mert, hogy annyi bántás után ez sunyi tett. Az írót azért bántották, mert jobbról: nemcsak a politikai szereplése, de írói teljesítménye sem indokolja a magas elismerést, balról: ettől a (fasiszta, diktatórikus stb.) kormánytól ez méltatlan, s ha az író átveszi a díjat, azzal legitimálja a kormányt. Fűzfa Balázs nagyra értékeli Kertész munkásságát. A fűzfai hadrend alapja: esztétika, etika, cselekvés egysége. Igazat adva neki, hoztam az argumentumokat. És még más valamire is kaptunk példát: egy olyan látásmódra, mely „egységesítheti” az egyébként eltérő elméleti alapállások következményeként létrejövő, amúgy meglehetősen „széttartó” álláspontokat. Hitvallás és üzenet az irodalom szereplőinek: „Egy-egy közösen, más-más nézetrendszerek által is elfogadott és használt fogalom mindig a megértés esélyét növelheti”. Azt is átgondolhattuk, Sartre nyomán is: „Mi az irodalom?”

És ezen közben felhoztam egy őszi, az ott tárgyalt témához és hangulathoz hasonló regényt, Benedikty Tamás: Szuvenír. (2006-ban nagy nehezen megvehettem.) Nemcsak terjedelmes (960 oldal, két kötetre arányosan elosztva), hanem meg van írva. (Akkor is így van, ha nem bírjuk a vele folytatott küzdelmet, s akkor is, ha nem tetszik az írásmű.) Erről pedig Proust jutott eszembe, meg sem álltam, hogy újra nekilássak, amit francia szakos koromban már megszenvedtem, épülésemre. A Benedekty-könyv „felejtésre áll”, pedig többet érdemel. Mint ahogy a Búvópatak egyik írásában egy régi versike sorait olvashatjuk: „Mi a szívben el van rejtve / Nincs elfelejtve.” (Savanyú a szőlő?)

A dráma csúcsa, a novemberi szám tetőfoka, a szívszorító monodráma. Amikor eltűnik a test összes izma, gyomorszonda és lélegeztető gép kell. A szívizom és szem még mozog. Meg az agy. Tisztán és jogosan előkerül: meddig bírom, kell-e bírnom? Szabadulhatok-e a szenvedéstől? Dönthetek-e erről? Az önhalál nagy kérdései is előkerülnek. Nemcsak irodalom vonul itt benn, nem képzelgő haláltudat lengi be a lapot, a halál beköszön. Nagy rendező az élet. Meghalt Alföldyné Dobozi Eszter, a tanár, a költő, a férj verseket elemezve éppen a világ sebére keres gyolcsot megjelenő kritikájában. Irodalom és élet. A szerkesztőség tisztelgőn osztozik a gyászban Halni kéne, de élni muszáj. Gondoljátok, meg olvasók! Akik a mindennapi apró-cseprő gondokat, fájdalommá pumpáljátok. Csernák Árpád érző-józan, bölcs záróakkordja tartást ad: „Gépek vizsgálnak. / Orvosok elemeznek. / Isten eldönti.”  És Farkas Judit nagybeteg hősnője hatalmas fájdalmában sziszegve kiállt: „… Elfogadni… Megbocsátani… Lélegezni… Imádkozni… Szeretni…” Még egészséges olvasó, ennyi szörnyűség legyen épülésedre, viszonyíthatsz. Örülj az életnek! Meg kell „tanulnod kibírni”! Meg kell „tanulnod befelé élni”!

Akkor hogyan legyen tovább? Fejlődés vagy forradalom? A könyvismertető lüktetőn szól: a gazdaság/politika mozgása éber szakmai figyelmet követel és generálja az ember kreativitását. A mesterségek művészetet hoznak létre, összekapcsolva valami régit, valami újjal, éppen Zala megyében, a Nemzetközi Művésztelepen. Ne sebeiket nyalogassa hát, kinek más dolga van.

A lapszám, inkább Füzet (tanításra való már középiskolás fokon) olvasmányai igénylik az olvasó kötődését. Tapasztjuk szemünket a lapokra, ujjunkkal követjük a sorokat, hogy ne tévesszük a sorsokat. Megrendülten érünk a történetek végére, hátára fordítjuk a novemberi füzetet: a kedves táj (Taliándörögd) háza előtt, masszív népi mestermunka, előtte még zöldell a petyhüdő bokor, piroslik párszál rózsa, de bezárul az ablak. Pedig az első borítón a nyitott ablak előtt ott a fehér rózsa. És kél a hangulat: Rózsafa virít az ablakom alatt… Érdekes összecsengés: az 1938-ban készült, vészjósló idők, a Beszállásolás című film dala (az archívumban talán már csak ez maradt meg belőle). Halljuk a nótát, eredetiben Szeleczky Zita melankolikus, később Pere János reménykedő előadásában, és bizakodón a Budapest Bár modern hangszerelésében. A hangok nem eresztenek, vissza a külső borítóhoz, a tárt ablakhoz, a szeretet színéhez, fehér rózsával:… Néked küldöm minden levelét.

 

2019. november

 

Kiegészítő információk