Pannonföldi peregrinus

 

 

Útnak indul a peregrinus… Idegen föld, messzi tájak hívogatják: tudásvágy, kíváncsiság hajtja, hogy azután, idő múltával, kincsekkel térhessen haza. Ládájában fóliánsok, emlékkönyvek, fejében nagy hírű egyetemek professzorainak tanításai – s szívében a vágy, hogy mindezeket hazahozza, megoszthassa az itthon maradottakkal. Sokan voltak a tudásra éhes, a világra kíváncsi peregrinusok: megőrizték a nevüket az alma materek annalesei, számontartotta és visszavárta őket a közösség, amelyből kiszakadtak, s ahová visszatérni kötelességüknek érezték. Volt, aki megírta, volt, aki csak elmesélte világjárásának krónikáját, de népük, nemzetük javát biztosan szolgálta, amivel hazatértek.

Útnak indul a pannonföldi peregrinus is… Táskájában alma, zsemle, fejében kíváncsiság, szívében erős vágy, hogy megismerje és lejegyezze szűkebb-tágabb hazájának látható és láthatatlan szépségeit.

Utazásai kezdetben csak egy-egy napig tartanak, a színhelyek a pannonföldi kisvárosok, amelyek annyira egyformák, s mégis annyira különböznek. Történelmük az ezeréves magyar sors, tájaik a Kárpát-medence dimbes-dombos (olykor talán hegyes-völgyes) vidékei, lakóik szorgalmas, a szűkebb pátriájukért közösen munkálkodó emberek. A peregrinus beszélget a lokálpatrióta könyvtárossal, a vendégszerető presszós kisasszonnyal és a Tiszában hancúrozó gyerekekkel, gyönyörködik a virágzó bodzafában, és fejet hajt a sortűzre emlékező kockakövek előtt. Azt látja, ami egy nap alatt meglátható, de éles szemét a látszólag apróságokon is ottfelejti: „János vitéz” sírja ugyanolyan fontos a számára, mint a hajdanvolt és sokak által megsiratott, de soha el nem felejtett kisvasút emléktáblája. S az olvasó előtt kibontakozik egy világ: Váctól Esztergomig, a honfoglalástól a XXI. századig vezet minket a peregrinus a magyarság múltjának és jelenének (s talán a jövőjének) az útjain.

Egy-egy napra egyedül utazik a pannonföldi peregrinus, de a nagyobb felfedezésekhez már társul választja Violát is. Együtt járják a Zemplén vadregényes tájait, csodálják a Balaton megunhatatlan szépségeit, s a középkori templomokban hozzájuk szól az Úr. Parkok és folyók, kilátók és kastélyok, fogadók és fürdők – és a rácsodálkozás a pillanat kínálta boldogságra: az ablakon bepillantó ló, az érseki segítség a „beszorulónak”, a záróra után kínált halászlé a kedves vendégnek mind azt bizonyítja: a peregrinus nem útikönyvet ír, hanem vallomást a hétköznapokban megbújó, de örökké való harmóniáról.

De ezzel még nincs vége a krónikának, hiszen ha hazánk nem is „széles e világ”, de minden bizonnyal a „Közép”-nek mondott Európa is, az az Európa, amelyet magáénak érez a magyar utazó, ahol otthon van, mert a szellem, az európai szellem (szerencsére) nem változik még a XXI. században sem. Erről konganak a bázeli harangok, regélnek róla a Tátra bércei, ezt csobogják a velencei lagúnák, és ezt zúgja a szél a Madarasi-Hargita felett. Ezért keresi fel őket a peregrinus, aki épp ezért nem is érzi magát idegennek sem „Európa legszebb szalonjában”, sem Hrabal kocsmájában vagy a Limmat partján.

Útnak indult a pannonföldi peregrinus, mint hajdan elődei is: hajtotta a kíváncsiság s a vágy, hogy amit látott, megoszthassa az itthon maradókkal. Megnézte, meglátta és leírta, kötetbe gyűjtötte a maga – és remélhetőleg az olvasók – kedvére.

Fedjük fel hát a kilétét! Lukáts János, a modern kori peregrinus szerint „utazni csodálatos dolog”. Higgyük el neki, hiszen könyve minden sora igazolja állítását csakúgy, mint „emlékkönyve” útra hívogató címlapja.

Lukáts János sorait olvasva, útjait képzeletben (s talán a valóságosan is) végigjárva úgy érezhetjük: kitüntetett sors az emberé, hiszen itt ülhet, itt élhet „Tájak tenyerén” – Isten tenyerén.

Szabó Pap Edit

 

 

Baán Tibor verse

 

NAGYPÉNTEK minden nap

Aranyat hazudik az aranyvessző

és mégis igazat mond

mert a FELTÁMADÁS elkezdődött

Az emlékezet múzeumában őrzött

anyai pillantások

az asszír szájszögletet idéző apai szigor

felejthetetlen ünneppé módosul

Az életet dajkáló közhelyek

unalmasnak hitt egykori épületek

örökölt szokások:

sárga csipkék

és vallomások

szemünk előtt vetik le

szomorúságunk évszázadait

s íme:

elmosolyodik a kő

és megmozdul a timpanon

felrepül a fénybe

mint egy örömteli kiáltás

nincs vég !

 

Közeleg húsvét ünnepe !

 

 

Kerék Imre verse

 

 

 

 

 

Kiegészítő információk