Szutrély Péter: Egy gyaur megretten
Miért választom április 8-án Orbán Viktort?
A 2018. Március 15- én tartott beszédéért!
Azért, mert szemléletesen vázolta Európa sötét jövőjét.
Pedig még nem tudta annak a néhány perces híradónak a részleteit, melyeket 2018 március 16-án a Z DF adásában 19.00 – ill. 21.15-kor láthattunk.
Horst Seehofer, éppen hivatalába lépő szövetségi belügyminiszter, (a korábbi orvosfaló egészségügyi miniszter, ki szívbetegsége után megkövette a medicinát,)
azt nyilatkozta, hogy: „ Németországot évszázadokon át a keresztény kultúra jellemezte. Így az a kijelentés, mely szerint „az iszlám Németország része”, valótlan, téves.”
Angela Merkelt éppen két napja iktatták be negyedszer kancellári hivatalába. Miután a választók nem kívánták őt erre a tisztségre, az őszi választásokon egyértelműen megbukott. Kancellár lett mégis, mert hat hónapon át csűrte-csavarta úgy, hogy más alternativa az „erős és cselekvőképes Németország és így Európa érdekében ” rajta kívül ezúttal sem maradt. Megesküdött hát újra hivatalára, mely a „német nép érdekeit szolgálja”. „Isten őt úgy segélje!”
2018. március 16 - án Seehofer fenti kijelentésére a következőket mondta szó szerinti fordításban:
„Időközben négy millió moszlim él Németországban, és itt gyakorolják a vallásukat, s ezek a moszlimok Németországhoz is tartoznak, és ezáltal a vallásuk ugyancsak Németországhoz tartozik, vagyis a moszlimoké.”
A mondat retorikai minőségétől tekintsünk el, a „Religion” (vallás) szó második kimondásakor jelentkező nyelvbotlástól ugyancsak.
Tekintsünk el az arckifejezés szenvtelenségétől, sápadtságától is, hiszen ezek Merkel asszony jellegzetességei.
Az „időközben” (inzwischen) kifejezést Merkel szóvivője is megerősítette. Vagyis a megnevezett szám bármikor, bármennyivel növekedhet.
Ugyanezen híradásban néhány perccel később további hírbunkó érkezett:
Macronnal való találkozásuk során Merkel jelezte, hogy „június végéig olyan cselekvési tervet fognak előterjeszteni, mely világosan felmutatja az EU jövőjét, a szükséges változtatásokat.” Merkel e téren okvetlenül eredményeket kíván látni. Macron pedig arra utalt, hogy az általa előterjesztett tervek csakis a német kormányképzési időhúzás miatt késlekedtek megvalósításukban. E terveket pedig szociális érzékenység fogja jellemezni.
A Hunyadiak, Kinizsi Pál, Dobó István, a Zrínyiek, vagy Török Bálint, de még a kis Gergő és Vica is borzongva forognak sírjaikban.
Nincs más választásom, arra az emberre kell szavazzak, aki mindezt két nappal előbb pontosan leírta. Nem jóslatokat mondott, hanem megmutatta Európa sötét jövőjét. Nem kell több, a fentiek bőven eleget mondanak.
Szutrély Péter: Kedves Búvópatak!
Nincs semmiféle jogom „beleszólni” semmibe, ilyesmi nem is vezérel. Nem érzem magam „illetékesnek” a lap dolgaiban, életében, tetteiben, még akkor sem, ha beképzelem magamnak, hogy kb. jó 15 éve „háziszerzője” vagyok. Ezért hálás köszönet! Ahogy akkoriban az éteren keresztül egymásra találtunk, az önmagáért beszél. Ma is ez a lényeg.
Válság van. Hiszen ha csak a „Búvópatak” - nál lenne! Lazán kihevernénk. Ámde válság van mindenütt. Az egész általunk, máig élő generáció által valamire tartott világban. Lehet, hogy 100 év múlva ez a mi, mai válságunk mosolyt fakasztó lesz, bár az elmúlt jó 300 év világválságai bennünk sohasem váltottak ki mosolyokat.
Válság van. A szellem válsága. Biztosan. De mi a csuda is a szellem?
Az a világ, melyet azután alkalmazott az „ember”, miután felegyenesedett. Szellem volt már az is, hogy árnyékokkal játszott a barlang falán. Ámde csak azután, hogy nem volt már se éhes, se szomjas, és a nőt is megismerte. Ekkor jött a szellem.
Más volna ez ma? Egyáltalán nem. Legfeljebb a szomjúság, az éhség normatívái változtak. A szomjúságot ma borászok (somelier) oltogatják, illetve magyarázzák, az éhséget 77 csillagos szakácsok (varázskotyvasztók) habarják, és a nőt, hát... Nem kell hozzá sok idő, és nem tud az ember e fogalommal mit kezdeni.
Válság van. A szellem válsága. Azé a szellemé, amiről azt hittük, hogy a művelt ember része. Nem az. Ezért van válság, mely fordítható elágazással, ketté válással, egyik – másik, vagyis 1 – 0 képlettel. A kifejezés értelmetlen, minimalista, leegyszerűsítő, s mint ilyen (mint modern és követendő) primitiv.
Nem válság van. Nem válaszút, erre vagy arra. A kérdés az, hogy legyen, vagy ne, mert felesleges? (Hamlet sem ismerte a válság fogalmát.) A lét vagy nemlét kérdése nem válság. Élet. Egyszerűen. Így. Ha pedig nemlét, akkor annyi, vagyis halál, vagyis semmi, vagyis por, temető, ex és hopp.
A szellemnél sincs ez másképp. Elérkeztünk arra a pontra, amikor az a véglény, aki magát embernek nevezte, lecsatolja magáról azt a néhány – szerény – megkülönböztető jelet, ami esetleg erre feljogosította. Mi több, még ennél is mélyebbre csúszik, hiszen környezete alapvetéseit is képtelen felfogni. Elfelejti, hogy a tűz (energia) nem magától értetődő valami, hogy nem vész el, de nagyon átalakul, s elilllan kezei közül. Elfelejti, hogy az osztódáson túl van egy „ügyesebb” szaporodási forma, amihez viszont két nem kell. Elfelejti, hogy ezt a kicsiny golyóbist, a Földet zömmel a víz uralja, olyannyira, hogy önmaga, mint ember is döntő részben vízből áll. (Az agya is.)
Elég ebből!
Inkább gondolkodjunk azon, ha már a víznél tartunk, hogy mi is az, hogy BÚVÓPATAK?
Az egy víz. Valahonnan valahova folyik, törekszik, mint a vizek általában. Hosszú évek óta ez a mottó: „Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a követ kivájja, nincs különb nála.” (Lao - ce)
Elképzelem, ahogy átcsörgedez egy kis ér valami barlangnyíláson, csobog-bugyog, frecskendezik, vidám, friss és hűvös. Elképzelem, hogy mennyire tiszta! (Egyszer voltam igazán, nagyon szomjas: a Plitvicai tavaknál kóborolva. Ennyi csodálatosan üde vizet eladdig sosem láttam.) Míly szoros a barlang, míly sötétek ásítoznak odabenn! De egy vidáman csobbanó vizecskét, ha már arra megy, ha már mennie kell, ez mitsem zavarja. Tudja, hogy valamikor valahol kiér valahová, ahol majd rásüt a nap, ahol halak csobbannak benne, de azt is tudja, hogy valamikor áradó folyammá lesz, meg sós tengerré, melynek partján buta emberek üldögélnek.
Mindez nem zavarja, mert ő víz, ő élet és út, ő az, ami ezt a kis golyóbist uralja.
Mi ne társuljunk hozzá? Van ok, mely ennek ellentmond? Volt valaha is? Voltak nehéz, mi több élhetetlen idők. Vannak ma is. Ám biztos, hogy ki kell száradni? Biztos, hogy elérkezett a sivatag, ahol már a víznek nincs tovább?
Ha elérkezett, akkor udvariasan átadjuk a helyünket a kaktusznak.
De még ekkor is! Gondoljunk a welwetshia mirabilis valóban felfoghatalan növényére! Képes ezer évet a sivatagban eltölteni! Bensője egy egész búvópatakvilág! Rendben. Térjünk vissza a saját hétköznapunk futóhomokjára.
Valóban itt az idő felhagyni mindennel, amit generációnk valamilyen alakban szépnek érzett? Itt az idő a kapitulációra a szellemtelenség, lélektelenség, lélekgyilkolás, kiüresedés, elszáradás homokviharai előtt? Nem vagyunk mi búvópatak? Welwetschia mirabilis??
Csobogjunk tovább! Valahogyan. Vékonyan, alig loccsanva, szinte észrevétlenül. De friss cseppekkel.
* * *
Ám elég volt a költészetből, a filozófiából, mert éget a kérdés, hogy most akkor mi legyen? Nem tehetek egyebet, mint kérdezek, mert aggódom. Kérdezem tehát:
Nincs valahol néhány fiatal, akinek esetleg rezonál még ez a mi világunk? Akiben megmozdulgat az érdeklődése facebookon túl arra, hogy értékkel játsszon fiatal szíve? Csak 3 - 4 ilyen kellene! Ha az én fiatalságomra gondolok, nagyon boldogan eveztem volna hasonló vizeken, nagyon bodogan slalomoztam volna búvópatakokon.
Hobby, szórakozás, érdekes elfoglaltság? Szívesen az ő eszközeikkel, vagyis „app”-okkal, „online”-ilag, és így tovább addig, amíg ők igényeiket meg nem látják benne.
Búvunk. Ügyesek vagyunk. Rejtőzünk, majd előjövünk. Izgulunk. Szorulunk. Kiváltódunk. Megtaláljuk és megtaláltatunk. Selfizünk most, s selfizünk állandóan, amikor merülünk, s amikor felbukkanunk. Csobbanva is. Elküldjük x-nek, meg z-nek, akinek – reméljük – elakad a szava, legalább is addig, hogy „vauuu”, „sszzuperjó”, esetleg „király”.
Ez a mi pályánk! Csak rá kell állni! Mert búvópatak vagyunk, amely átcsobog lazán a legsötétebb barlagnyílásokon is. Mely nem rándul vissza a mély torkok rémes mélységétől sem.
Van, aki így látja?
Ha van még néhány, búvó H2O – szerű, akkor jelezze! Mert ebből a molekulából csak akkor lesz patak, ha több van.
Jelezze. Akkor is, ha eddig nem így érezte. Jelezze, ha úgy gondolta, ő csak egy pici dühkitörés a nagy vízkeréken, jelezze, ha egyáltalán egy cseppnek is érezte magát valaha. Néhány száz csepp azonban kell ahhoz, hogy csurranás lehessünk.
Amikor megnézzük a „szerzőink” rovatot, komoly névsor áll előttünk. Igen, Érezzék magukat legalább „szerzőink” egy-egy cseppnek! Megéri. Azok tehát, akik eddig is azonosultak mindezzel, most kérdeztetnek:
Lesz tovább?
Ha igen, cseppnyiségük mértékében várjuk a csatlakozást!
Ha nem, hát legyen úgy, s legyen, ahogy lennie kell. A víz lágy, a sivatag végtelen. Vagyis annak tűnik.
Üdvözlettel:
Szutrély Péter
Farkas Judit: A forgalmista
Hat óra harminckor kilépett a házból. Bezárta az ajtót, a lakáskulcsot a zubbonya felső zsebébe tette, begombolta a vastag posztóféle anyagból készült sötétkék télikabátot, és felhúzta a kopott, barna bőrkesztyűt. Fagyos szél csapott az arcába, a hó hatalmas pelyhekben hullott. Tegnap este sötétedéskor kezdett esni, reggelre mindent betakart. A tyúkokat nem engedte ki, jobb, ha ma benn maradnak az ólban, a vizük úgyis befagyna idekint. A hótól nehezen tudta behúzni a kiskertajtót, pedig hajnalban már egyszer letakarította a járdát. A segédtiszti lakások ablaka alatt indult el, ott nem érte annyira a szél. A ház elé ültetett fagyalbokrok roskadoztak a hótól. A férfi komótosan lépkedett. Bakancsa alatt ropogott a friss hó. Vállát fázósan előre görbítette.
A hóval borított állomás teljesen kihalt volt. Mindhárom vágány üresen állt, itt-ott foltokban lefújta a szél a sínekről a havat. A felvételi épület előtt a vadgesztenyefa jeges, csupasz ágait egymásnak csapkodta a szél. A virágágyásokat – amelyekben nyáron dáliák és muskátlik virítanak – most teljesen befedte a kristálytiszta hó. A negyvenes évei közepén járó, kissé elhízott férfi a szokottnál korábban indult el otthonról, úgy gondolta, inkább most csinálja meg az állomásbejárást, ebben a csikorgó hidegben nem mászkál kétszer. Végigjárta mindkét oldalon az állomást, rendben talált mindent, látszott, a váltókezelők megtisztították a váltókat az éjszaka esett hótól, de rövidesen újra le kell takarítani.
A forgalmi iroda ajtajánál letopogta a havat. Amikor belépett, megcsapta az olajos padló jól ismert szaga. A helyiségben meleg volt, a fekete vaskályhában pattogott a tűz. Rápillantott a falon függő szolgálati órára; hat óra negyvenötöt mutatott.
Az asztalnál ülő forgalmista felnézett az irományából, felállt. A belépő lerakta a kezéből az aktatáskát és az éthordót, amelybe a felesége - mielőtt a hat huszonötös gyorssal elutazott - bekészítette az ebédet.
– Bódis Mihály forgalmi szolgálattevő szolgálattételre jelentkezem – emelte tisztelgésre a jobb kezét.
Az éjszakás forgalmista is tisztelgett, aztán kezet ráztak.
– Milyen volt az éjszakád Pista?
– Pocsék. Három tolatás ebben a rühes időben.... tíz percre sem tudtam lefeküdni – válaszolta. Szolgálat közben tilos volt aludni. A fogason mégis ott tartották a fekete vasutas birkabőr bundát, amit a padra terítettek, amikor elment az utolsó menetrend szerinti személyvonat. Így legalább éjfél után kicsit kinyújtóztathatták a derekukat, ha nem volt vonatforgalom.
Gyorsan átestek a szolgálatátadás formaságain. Pista elmondta a szükséges információkat, a vonatforgalmi értesítéseket, a pillanatnyi vonat-és tolatási helyzetet, átadta az érvényes táviratokat, közölte, hol vannak lassújelek és vágányzárak, aztán már nyújtotta is Mihály elé a szolgálatátadó könyvet, hogy írja alá. Még ejtettek pár szót az időjárásról, aztán sietve indult haza. Minél előbb szeretett volna ágyba bújni.
Mihály, amikor magára maradt, karóráját a kerek alumínium szolgálati órához igazította. Ezután az állomásközi távbeszélőn először a váltókezelőinek, utána pedig a szomszédos állomásokon dolgozó forgalmistáknak is bejelentkezett, hogy átvette a szolgálatot. Nem jeleztek egyik állomásról sem vonatérkezést, leült az asztalához és kipakolta fiókjából személyes dolgait; a fa tolltartót, a piros és kék tintaceruzát, a ceruzahegyezőt, az üvegpoharát… Hallotta, hogy Balla bácsi, a málházó, valahol kint lapátolja a havat. Mihály úgy gondolta, megnézi a parancskönyvet, nincs-e benne valami új bejegyzés. Hasogatott a feje. Mérges volt magára… Tegnap kiment a szőlőbe bort fejteni, a hegyszomszédok észrevették és jöttek egymás után. Jó kis házi kisüstivel kezdték, utána meg kellett kóstolni az újbort is... Nem is emlékszik, hogyan jutott haza… hogyan került ágyba... Etelka, a felesége reggel nagyon morcos volt. Mindig megfogadja ilyenkor, hogy nem iszik többet… Csak hát ki tud parancsolni magának, amikor jönnek a cimborák? Most meg iszonyúan rosszul van… hasogat a feje… a gyomra is rettenetesen ég… Reméli, rakott az asszony ecetes uborkát, az jót szokott tenni másnap… Ráadásul rosszat is álmodott, verítékben úszva ébredt fel. Egy személyvonatot menesztett, a szerelvény húzott ki az állomásról…, a jobb oldali jelző mögött hegyszoros volt és völgyek. Sétált vissza a forgalmi irodába, amikor váratlanul csattanást hallott… odanézett…, a vonat, mint egy hatalmas óráskígyó tekeredett le a viaduktról… zuhant a mélységbe…, ő eldobta a tárcsát és rohant a vonat felé, üvöltött, de hang nem jött ki a torkán…
– Adjon Isten, Miska! – szakította meg gondolatait az ajtóban megjelenő öreg vasutas.
– Szervusz, Balla bácsi.
– Nem akar elállni… hogy a rossebb egye meg… - morogta az öreg, miközben leverte válláról és sapkájáról a havat.
– Úgy látszik, fehér karácsonyunk lesz – jegyezte meg Mihály inkább csak magának.
A málházó megkotorta a parazsat a kályhában, a szeneslapáttal dobott a fekete diószénből a tűzre. Odaballagott az asztalához, elővette táskájából a kockás konyharuhába takart kenyeret, a zsírpapírból a szalonnát, kinyitotta a bicskáját, és elkezdett falatozni. Mihály nézte az öreg barázdált arcát. Jövőre nyugdíjba megy, negyvenkét évet húzott le a vasútnál. Erről eszébe jutott, ő hogyan kezdte. Nem készült soha vasutasnak, inkább csak az anyja erőltette. Hogy „úriember” legyen belőle…, ne a földet túrja egész életében! Pedig módos gazdáknak számítottak, szerette a földet, főleg a szőlőt, de az állatokat is. Gyerekkorában, amint hazaért az iskolából, behajította az iskolatáskáját az udvarra, és ment is a lovakhoz! Az érettségiig el sem jutott, csak a középiskolát fejezte be. Volt olyan évfolyamtársa, akit az iskolapadból vittek el katonának. Akkor inkább a vasút! Biztos, nyugdíjas állás… fix fizetés… Jó a munkaidő beosztás is; tizenkét óra szolgálat után huszonnégy szabad. Mehet kötözni, kapálni, szüretelni, kukoricát, krumplit szedni a háztájiba… Kapnak arcképes igazolványt is… van kedvezményes utazás… egyenruha… Amikor megnősült, szolgálati lakást is kapott.
A váróterem felől mocorgást hallott. Fél nyolc. Felállt, hogy kinyissa a jegypénztárat. Nem volt sok felszálló utas. A jákó-nagybajomi távbeszélő élesen berregett, engedélyt kérnek a nyolc órás személynek.
– Mehet-e körülbelül hét óra negyven perckor a négyezerhuszonegyes Beleg állomásra? – kérdezte a forgalmi szolgálattevő.
– Vonatot nem indítok. A négyezerhuszonegyes Beleg állomásra jöhet. Bódis Mihály.
Alig tette le a fekete kagylót, megcsörrent a somogyszobi állomás távbeszélője is, hogy a pesti gyorsnak engedélyt kérjen.
– Mehet-e körülbelül nyolc óra három perckor a négyezerharmincnyolcas gyors Beleg állomásra? Pavlovics József.
– Vonatot nem indítok. A négyezerharmincnyolcas gyors Beleg állomásra jöhet. Bódis Mihály.
Jelzőt állított, felvette a kabátját, fejére tette a piros tányérsapkát és kezében a vonatindító tárcsával kiment, hogy fogadja a személyvonatot. A peronon dideregve ácsorogtak az utasok. A hópelyhek vadul cikáztak a szélben. A bejárati jelző mögötti vászonfehér messzeségben feltűnt egy mozgó fekete pont, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. A mozdony az első vágányra kanyarodott be, megállt az állomásépület előtt. Mihály, miután fogadta a vonatot, futott vissza a havas vágányon át a forgalmi irodába, hogy a gyorsvonatnak jelzőt állítson. A két vonat itt keresztezte egymást. A pesti gyors pár perc múlva áthaladt az állomáson. A vagonok tetejét húszcentis hóréteg fedte.
Délelőtt a menetrendszerű személyvonatokon kívül két tehervonat és egy katonai szerelvény is áthaladt a behavazott állomáson. A katonavonaton a mozdony után kapcsolva első osztályú kocsi a tiszteknek…, utána a tehervagonokon ponyvával letakart harckocsik, lánctalpasok… tankok… oldalukra nagy fehér betűkkel ráírva: CCCP… Szoborszerűvé dermedt alakok álltak őrt, fehér csuklyás köpenyükből géppisztolycső meredt előre.
– Hogy rohadnátok meg… - mondta félhangosan Mihály, miközben menesztette a vonatot. Az apja, idősebb Bódis Mihály tartalékos tizedesként végigharcolta a Don-kanyart, hazafelé jöttek, amikor Breszt-Litovszknál hastífuszt kapott... Egy értesítés maradt utána a Magyar Vöröskereszttől. Mihály álmából felébresztve is tudta a tartalmát: „… súlyos veszteség feletti fájdalmukban hazafias szívünk egész melegével osztozunk és a gyászba borult családnak őszintén átérzett részvétünket nyilvánítjuk, kérjük a Magyarok Istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást…” Már két évvel túlélte az apját…
Fél tizenegy után még vadabbul kezdett esni a hó. A hőmérséklet tovább csökkent. Balla bácsi nem győzte lapátolni a havat. Mire végzett, kezdhette elölről… A fél tizenkettes személy negyedórás késéssel érkezett a havazás miatt.
Amikor elment a személyvonat, Mihály öntött a bádogkannából a lavórba vizet. Megmosta a kezét, feltette az alumínium éthordót a kályhára, hogy megmelegítse az ebédet. Bekanalazta a levest, a másodikat, ami paprikás krumpli volt, két ecetes uborkával… Hat óra körül biztosan itthon lesz az asszony a gyerekkel. Vacsorára süthetne krumplit, nagyon megenné szalonnával, jó kis lila hagymával…
Ebéd után Mihály kilépett a forgalmi iroda elé, hogy megnézze a hőmérőn, hány fok van. Az épület sarkánál Robi, a postásfiú kanyarodott be, a sűrű hóesésben inkább csak a hangját lehetett hallani.
– Hogy a fene enné meg ezt az átkozott időt!... Azt hittem sose érek ma ide! Teljesen átfagytam… - dőlt belőle a szó, miközben verte le csizmájáról a havat. – A faluban már nem lehet látni a járdákat… Dani Sanyi bácsi is befordult a szánjával a téesz iroda előtt az árokba, csak traktorral tudták kihúzni… - Gémberedett ujjaival kicsatolta a hótól vizes, barna postástáskát és kirakta a leveleket. Átmelegedett kicsit, aztán indult tovább.
A következő egy órában Mihály kint csúszkált a havas vágányok között, tolatást irányított. Úgy érezte, jéggé fagyott.
A fél négyes személy már több mint egy órát késett. A vagonok tetejéről vastag jégcsapok lógtak. A leszálló utasok sietősen bukdácsoltak keresztül a hókupacokon, és eltűntek az állomás kijáratánál. Mihály fel-le emelte a tárcsát. A kalauz belefújt a sípjába, fellépett a behavazott vonatlépcsőre… A mozdony sisteregve eresztette ki a füstöt. Az ütközők egymáshoz csapódtak, a vonat megindult. A hóra fekete korom szállt… A párás vonatablakokból elcsigázott utasok tekintgettek kifelé. A forgalmista állt az elhaladó vonat mellett, és elkomorult arccal hallgatta, hogyan kattognak a gyorsuló vonatkerekek a tükörfényes sínen…
*
Mihály rakott a tűzre, a kályhában magasra csaptak a lángok.
Kint a lámpa fényénél lehetett látni, hogyan hordja a szél a havat. A farkasordító hidegben egy teremtett lélek sem járt az állomáson. A szolgálati lakásokban már felkapcsolták a villanyt. Az ablakokból kiáramló fény megvilágította a havat, amely vakítóan csillogott, mintha egy törött üvegtábla ezernyi szilánkja szóródott volna szét.
Mihály ránézett a szolgálati órára, a fekete óramutató hét óra húsz percet mutatott. Hol lehet a hatos személy…? Kint süvített a szél, egyre nagyobb hóvihar tombolt. A tetőről hatalmas porhófelhők csaptak le. Tovább hűlt a levegő, az ablak sarkában jégvirágok jelentek meg. A szél az ablaküvegek közé is befújta a havat.
Megkérdezte a szomszédos állomást. Amit a jákói forgalmistától hallott, még nyugtalanabbá tette. A hatos személyvonat a sűrű havazás miatt Kaposvárról másfél órás késéssel tudott elindulni, Kiskorpádról még eljött, a nyílt pályán Jákó-Nagybajom előtt azonban elakadt egy hótorlaszban, most küldtek oda a pályamesterek hókotró segélymenetet, hogy kiszabadítsák…
– A keserves istenit! – csapta le a távbeszélő kagylóját. Az nem érdekelte, hogy nem tudják leváltani, hogy reggelig szolgálatban marad, de mi lesz a családjával?... Ha nagy késéssel indult a vonat, akkor tömve volt már, mire Kaposvárra beért. Volt-e ülőhelyük? Kint vesztegelnek a nyílt pályán… ez akár órákig is eltarthat… Hogyan fognak hazajönni? Hol fognak éjszakázni? Lehet, hogy vissza kell tolni a szerelvényt Kiskorpádra. Vagy át kell szállniuk, mert csak a vonat egy része mehet tovább. Mi lehet velük ebben az istenverte időben?... Hogy tudnak átszállni?...
Az ablakon már nem lehetett kilátni. Kint orkánerejű szél tombolt, az ajtó alatti réseken is befújta a havat.
A faluban vonyítottak a kutyák.
Negyedóránként felhívta a jákói forgalmistát, de az sem tudott újabbat. Tíz óra után már hiába tekerte a kurblit, a vonal süket volt. Biztos leszakította a szél a vezetékeket. Magába roskadva ült az asztalánál, az óramutató idegtépő karistoló hangja jelezte a vánszorgó időt.
Nem bírta tovább idegekkel. Felvette a kabátját, a bundás sapkát a fejére húzta, és felkapta a hólapátot. Gondolta, elszórja a havat az iroda előtt, addig is megy az idő. Ettől a tétlenségtől és kilátástalanságtól úgy érezte, megbolondul. Valamit csinálnia kell!… Valamit ki kell találnia!…
Éleset nyikordult az ajtó, amikor kilépett. A jeges szél az arcába vágott. Az iroda előtt a lába térdig süppedt a hóban.
A szolgálati lakások ablakai már sötétek voltak, csak a hó világított az éjszakában.
Erősen megmarkolta a hólapát nyelét, előregörnyedt, és a lapátra tolta a havat. Megemelte és oldalra dobta. Hihetetlen erővel és lendülettel dolgozott, tolta a lapátra a havat, szórta méterekkel arrébb. Gyorsan haladt, a szél azonban meg-megkavarta, és visszahordta oda, ahonnan már ellapátolta. Nem törődött vele, rendületlenül dolgozott, tolta, lapátolta, dobálta a havat… csak leheletének párája látszott a dermesztő hidegben… Düh és kétségbeesés emelte a karját… A szél nagy erővel söpört végig, és magával vitt egy-egy leszakított faágat, felkapott egy bádogvödröt, vagy kerítésdarabot, aztán kissé arrébb odavágta.
Mihály úgy érezte, nem képes gondolkodni… leállt az agya. A hideg a csontjáig hatolt, rettenetesen fázott. A fagy vörösre marta borostás arcát. A viharos szél időnként akkorát lökött rajta, hogy alig bírt állva maradni. A havat az arcába csapta, szemöldökén és szempilláján lerakódtak a hópelyhek, alig látott. Éles fájdalom hasított a fejébe… Mit tegyen? Hogyan hozza őket haza? Hol lehet most Etelka a beteg kislánnyal? Hat éves korában állapították meg a diagnózist; izomsorvadás. A felső tagozatot ősszel kezdte az internátusban, még a vasútigazgatóhoz is elment, hogy felvegyék. A szomszéd faluba nem tudott volna naponta átjárni… Mi lehet velük? Lapátolta a havat, közben az egyik széllökés olyan erővel vágta oldalba, hogy elesett. Sűrű káromkodások közepette négykézláb állt, feltápászkodott. Lapátolt tovább. Látta maga előtt, ahogy Etelka cipeli Kingát... és a felesége elcsúszik, nem bírja tartani a gyereket, elesnek mind a ketten… És, ha megfagynak?… A gyerek nem tud rendesen mozogni, hamar kihűlhet… Nem ér az élete semmit nélkülük! Szenteste még az éjféli misére is elmegy az asszonnyal, csak most segítse őket haza valahogy az Isten!... Drága kislányom! – jajdult fel. – Nem tudlak meggyógyítani… Most meg a hó fogságából sem vagyok képes kimenteni?... Hogyan menjek értetek? Istenem! Segíts! Milyen apa vagyok én? Hát milyen apa vagyok én, hogy hagyom a családomat odaveszni?... Beledöglöm… Megyek, és felkötöm magam, ha valami bajuk esik!... Mit csináljak? Miért nem kísértem el Etelkát? Mekkora barom vagyok! El kellett volna cserélnem a szolgálatot, és vele menni a gyerekért, akkor ott lehetnék most velük…
Zihálva lapátolta tovább a havat, kicsorduló könnyei ráfagytak az arcára. Érzéketlenné vált ujjaival alig tudta fogni a hólapátot, de lapátolt tovább… Megemelte a súlyos, vizes havat, megfordult és oldalra dobta… Tolta a lapátra és szórta egyre távolabb. Rendületlenül dolgozott, tolta, lapátolta, dobálta a havat… közben egyfolytában beszélt és szitkozódott magában…
Hirtelen megállt. Csönd volt. Baljós csönd…
A faluban elhallgattak a kutyák.
Úgy érezte, itt a világ vége.
A hó nagy pelyhekben hullott. A bejárati jelző felé nézett, ahol a hófüggönyön keresztül megpillantotta az első vágányon a 424-es gőzmozdonyt. A vasmonstrum úgy magasodott fölé, mint egy szunnyadó földönkívüli fekete óriás. Azt hitte hallucinál. Becsukta a szemét, aztán kinyitotta. A kimerültségtől látomásai vannak? Mikor került ide ez a mozdony? Nem is emlékszik, mikor állították félre… Mi ez? Varázslat? Elindult a mozdony felé, minden lépésnél térdig süppedt a hóban. A hólapáttal lekotorta a havat a vaslépcsőről, fellépett. Az utolsó lépcsőfoknál megcsúszott, majdnem hanyatt vágódott, az utolsó pillanatban kapta el a vaskorlátot. A mozdonyfülke ajtaja nagyot nyikordult. A sötéthez lassan hozzászokott a szeme, és meglátta, hogy a kazán mellett ott sorakoznak a farönkök a feketeszén kupac mellett. Nem gondolkodott… gépiesen cselekedett, dobálta be egyenként a kazánba a fát… Fogalma sem volt, hogyan indítja majd el a mozdonyt. A tűztér egyik sarkában megtalálta az olajos géprongyot… Emlékezett arra, ellenőrizni kell azt is, hogy a kazánban van-e elegendő víz… Lángra lobbant a tűz és szép lassan melegedni kezdett a kazán. Két-három óra elteltével megmozdult a kazánnyomásmérő mutatója… Mihály ellenőrizte a légsűrítőt és a generátort is, ahogy egyszer valamelyik mozdonyvezető megmutatta neki. Tett a tűzre…, kinyitotta a segédfúvót… A kazánnyomás elérte a tíz bart… Indulhat!... Most legyen vele az Isten! Kivette üresből a rövidre záró szelepet, és maximális előremeneti állásba tette az emeltyűt. Óvatosan nyitott a szabályzón, és ráengedte a gőzt a hengerekre… A lomha és álmatag kerekek nyikorogva, csikorogva pördültek a sínen…
*
A fekete mozdony szuszogva, fújtatva tolta maga előtt a havat az éjszakában. Hómezők felett… jégkristályos hó alatt roskadozó fák között. A szikrák pattogtak… izzott a parázs a kazánban, forogtak a tűzpiros kerekek a fényes sínen… hatalmas szürke gőzfellegek szálltak a fagyos levegőben. A váltókon dülöngélt, ingott a fekete mozdony… forogtak a kerekek. Szuszogva, fújtatva tolta maga előtt a havat… szikrák pattogtak… parázs izzott a kazánban. Forogtak a tűzpiros kerekek… gomolygó gőz szállt a hidegben.
A havazás elállt.
A mozdony lassított, majd sisteregve, hatalmas gőzfelhőt az ég felé fújva, pöfékelve megállt.
A vágányok melletti méteres hófalnál édesanyjába kapaszkodva állt Kinga hófehér kötött sapkában, vastag posztóféle anyagból készül sötétkék télikabátban, gallérján bordó bársony paroli aranyszínű szárnyaskerékkel.
Mihály odalépett hozzájuk.
Anyámat átölelte, aztán engem, és ölbe vett. Jó volt hozzá bújni, rátenni vállára a fejem. Éreztem ruháján az olaj- és füstszagot, hallottam, ahogy ropog talpa alatt a hó. Nem féltem. Lépegetett velem fölfelé a havas vaslépcsőn. A mozdony ajtajánál megcsapott a kazánból kiáramló tűzforró levegő… Az ablak mellé tett le, anyu mellém ült és megfogott, hogy ha majd indulunk, nehogy leessek. Egyujjas kesztyűmmel rajzolgattam a deres ablakra, később letöröltem, és csak néztem, hogyan csillog kint a hó, hogyan suhannak el mellettünk a fák… és a fekete égen ezernyi parányi csillag ragyog, mintha valaki teleszórta volna apró gyémántokkal. Tudtam, hogy apám értünk jön…, ha ő nem tud jönni, akkor az angyaloktól kér segítséget…
