A magyar géniusz

Tisztelgés új Nobel-díjasaink, Karikó Katalin és Krausz Ferenc előtt

 

 

Ujjongtunk a hír hallatán, büszkeséggel töltötte el nemzetünk egészét – a nemzetünkét, hangsúlyozom újra, hiszen már a külföldieknek is észre kellett venniük, hogy a magyarok országa nem áll meg a hivatalos határoknál, hanem nemzetként folytatódik körben az országon túl és a messzi-messzi távoli földrészeken, igaz az utóbbiak többségéé csak szórványban, de magyarként.

A 2023-as fényes díjátadó ünnepséget nézte a televízión keresztül, aki csak tehette. Magam is meghatódtam, amint hazánkfiainak kimagasló tehetségét és lankadatlan munkálkodását méltatták, s közben eszembe jutott egy kiváló irodalomtörténészünk, aki éppen ezt írta meg egy érdekfeszítő szép könyvben: milyenek is a magyarok, akik közül sokan képesek a csúcsokat megközelíteni, vagy azokra fölhágni, mert jellemük és szellemük szinte predesztinálja erre őket.     

Hankiss János irodalomtörténészről van szó, aki ugyancsak a nemzetköziség talaján szolgálta az emberiséget. Itthon a debreceni egyetem tanára volt, s míg bejárta a világot, hirdette népünk értékeit, bemutatva más népekhez való kötődésünket. Munkája elismeréseként a francia becsületrenddel tüntették ki. Közoktatásügyi államtitkári feladatokat is ellátott, ám a fényes életpálya az új rezsim beköszöntésével be is fejeződött: 1945-ben bebörtönözték, megfosztották professzori rangjától, s könyvtári szolgaként folytathatta életét. Rosszra fordult sorsát hősiesen viselte, s már csak a szellem régiójából láthatta meg, hogy a debreceni egyetem tiszteletből tantermet nevezett el róla.

Missziójának tekintette a magyarság értékeinek közvetítését, s mélyen hitte, hogy a magyar kultúra akkor válik teljessé, ha kisugárzik Európára és az egész világra. E törekvésének kibontott részleteit A magyar géniusz című kiváló művében kötetbe is foglalta.

Az első megközelítés idegen tükörből láttatja a magyarságot: milyen magyar arc néz vissza ránk? Ma sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint például a középkorban. A mai nyugati világ fürdik a pénzben, a múlt kevéssé érdekli, még a saját múltja sem, nemhogy a mienk. Pedig a középkori krónikák tanúságtétele olyan fényes külföldi kapcsolatainkról regél, amelyekre a művelt nyugat is kíváncsi lehetne. Elég csak a magyar és európai királyi dinasztiák házasságaira és egyúttal hatalmi viszonyaira gondolnunk. 

A másik középkori értékmérő tanúság a vallásunk lehetne, amely akkoriban az egész életre kihatott. Így például a magyar szentek szokatlanul nagy száma, akik közül jó páran az ország krémjét reprezentálták és ismert európai szentekké lettek: Szent István és családja, Szent László, Szent Erzsébet, IV. Béla majdnem mindegyik gyermeke, a domonkos apáca Margittal az élen, és így tovább. 

Meglepő a mai ember számára szerzőnknek az a megállapítása, hogy különlegesnek számító nyelvünk akkoriban Európa keleti felében a diplomácia nyelve volt. A kultúra áthatotta az egész életstílust. Csak néhány töredéket villantsunk fel a régmúltból: Nagy Lajos király hétszáz évvel ezelőtt alapított egyetemét, Hunyadi János hősies csatáját, amelyre máig emlékeztet a déli harangszó, Hunyadi Mátyás udvarát, a humanisták eldorádóját, és folytathatnánk.

Mátyás a vihar előtti csend, mert hamarosan következett Mohács, a nagy összeomlás. Átéltünk tatárt, törököt és Mohács után a három részre szakad ország népe bizonyságot tett arról, hogy bármi történjék, rendíthetetlenül hisz az örök Magyarországban. 

Ha felidézzük szabadságharcainkat (Rákóczi, ’48, ’56), azt látjuk vég nélkül, hogy érzésvilágunk és a szellemi élet át meg át van szőve a haza problémájával. 

Következett a XX. századi borzalom, Trianon, az ország feldarabolása. Nem semmisített meg bennünket. A nemzet vitalitása kimagasló egyéniségeinek dinamikáját követve magához tért és az országrészek, elszakítva ugyan az anyaországtól, de mégis éltek. 

Félmúltunk, az ’56-os forradalom is megszedte áldozatait, miután a gúzsba kötött ország egy emberként leigázója ellen fordult.

Térjünk vissza „tükörképünkhöz”, ahhoz, amely a külföldi közvéleményben él, s amely – tapasztalhatjuk – nagyon is elrajzolt.

A kulturális elem persze benne van, de a cimbalom, a cigány, a csárdás, a „gulásch”, a hortobágyi puszta meg a sírva-vigadó mulatás még mindig jelen van a külföldi ember agyában. Ám ebben a színes kavargásban elvész maga a magyar társadalom.  

Szerzőnk azt már nem tudhatja, amit e sorok írója kérdésként fogalmaz meg: hova vezet majd ésszerű ragaszkodásunk ahhoz az Európához, amelyhez mindig is tartozni akartunk? Egyelőre rebellisként tartanak számon bennünket, mert nem értik, hogy nyugat és kelet felé egyformán látunk. Vajon, sikerül-e valaha is restaurálnunk a rólunk alkotott portrét?

Szerzőnk leszögezi, hogy a magyar ember nem széria-ember; semmi köze a gyártószalaghoz (…) Az, ami a magyar életében hőbb, színesebb, egyénibb, nem távolítja el a nyugati értelemben vett elsőrendű civilizációtól. Nem ahelyett, hanem azonfelül van. Többlet, nem pótszer. A magyar esztétikai életszemlélete semmit sem árt a magyar tudomány éleslátásának, a magyar munka intenzitásának. 

Hankiss sorsunkat nagyító alá véve úgy vélekedik, hogy csak isteni kéznek sikerülhetett kialakítania a magyar nemzet európai történetének szervesen egymásba kapcsolódó ezer esztendejét. Ő könyvének írása idején az 1896-ban ünnepelt millenniumi évfordulóra gondolt, ami azóta már sokkal több lett.  De a Kelet nyugatra került népének, azaz a magyarnak ennek előtte is volt történelme, amelyet hibátlan igazgyöngysornak vél a szerző, s ebből a láncból egyetlen gyöngyöt sem lehet kiemelni anélkül, hogy az egység ne veszítene mérhetetlen sokat eredeti értékéből. 

Olvasói előtt felidézi a Hősök tere szobrait. A tér félköríves oszlopcsarnokai szinte az egész magyar történelmet terítik elénk. Árpád vezér nyitja a sort, aki lovasszobrán ülve olyan, mintha a városba indulna az Andrássy út végéről, körülötte az oszlopsorban a honfoglaló vezérek meg az Árpád-utódok, és a későbbi uralkodók is, akiknek tekintélyét az adja meg, hogy a néphit szerint szent királyok voltak, vagy azoktól származtak.

S középütt a Szent István-i imperium christianum jelképe, a Gábriel arkangyal jobb kezében tartott Szent Korona, amely később a köznemesség előnyomulásával a nemzet időbeli és térbeli összefüggésének kifejezésévé vált. 

Hankiss János szemléletesen vezet bennünket végig népünk nyugatra sodródásának állomásain, rámutatva a vándorlás adta válságokra is, mígnem elérjük az eszményi földet, amelyet máig hazánknak tekintünk. Kitér a Rendek későbbi kialakulására, amikor a politikai hatalomba már a városok küldöttjei és a köznemesség is beleszólhat, de szól az országban hazára lelt nemzetiségek pozitív szerepéről is. A szuverenitásunkért vívott, eltiport harcaink vér- és erővesztesége ellenére mindig bebizonyosodott, hogy a nemzetben megvan a lendület az újjászületésre: nem érdemes ezt az országot visszafojtani, mert meg van győződve róla, hogy valamilyen korszerű formában a torzóból újra szobor lesz. Úgy tartja, hogy elszakított nemzetrészeink érett gyümölcsként hullottak le a történelem fájáról arra földre, amelyből mindig is táplálkoztak, s a kisebbségi sors szenvedéseiben megedződve új árnyalattal fonódtak az anyaországhoz.

A magyar nemzet kialakulása a IX-XI. századra esett, jelleme, gondolkodásmódja a XI. században készen volt. Minden, ami később érte, csupán módosította a képletet. S itt következik az egyik lefontosabb téma, a magyar élet csillogó kristályának szilárdságot                        adó tengelye, a magyar alkotmány, amelyért szintén harcok folytak, szellemi harcok. Ha az Európai Unió bürokratái tudnák, hogy a magyarok mindig is sokkal jobban ragaszkodtak jogrendszerükhöz, mint ahogy azt ők most képzelik, elcsodálkoznának. Először is élet-halál kérdése volt a jogfolytonosság a nép veszélyes életviszonyai között. Másrészt a magyar ember formaérzéke mutatkozott meg benne, amelyhez erősen kötődött. Ehhez kapcsolódott a nemzet fogalmának és máig érvényes jelentésének kialakulása. Korai időpontra tehető, nálunk már a középkorban nemzet volt a nemzet. 

Koraiak a jogokat leszögező országos intézkedések is (Aranybulla, 1222; Werbőczy Hármaskönyve, XVI. század). Más államoknak még nem volt tudomásuk ilyen művekről. Nálunk viszont az irodalom művelői arról panaszkodtak, hogy a Corpus Juris a Biblia mellé, sőt néha eléje is került a családi könyvespolcon, s még azt is tudták, mit hol találnak meg benne. 

A kötet következő fejezetét csupán érintjük, mivel csodálatos irodalomtörténet bontakozik ki belőle, amely inkább egy szép délutáni kollokvium anyaga lehetne, amihez a beszélgető felek is hozzáfűzhetnék gondolataikat. A szerző irodalmunk óriásait, műveit, vélekedéseit tárja elénk, viszont a maga véleményét is a magyar irodalomról: A magyar irodalom természetesen nem csak s nem is elsősorban azért „nagy” irodalom, mert a magyar nemzet benne nagyon európainak, azaz nemzetek közösségére nézve értékesnek tűnik fel. Hanem főképp azért, mert nagyon eredeti, nagyon jellegzetes.  Vagyis a magyar könyv olvastatja magát, nem a táj, a szokások és a kuriózumok miatt, hanem azért, mert sokkal érdekesebb az, ami a lelkek mélyén zajlik. Egyes irodalmi műfajok nálunk érték el csúcspontjukat: ballada, történeti regény, népszínmű, dal, az izmusok is eljutnak hozzánk, például Ady szimbolizmusa. És van még egy különlegesség a birtokunkban: anyanyelvünknek köszönhetően elmondhatjuk, hogy a magyar az egyetlen kultúrnyelv, amelyen mindenfajta verselés hamisítatlanul érvényesül! A görög eposzok például csak nálunk vannak versbe szedve, az időmértékes verselés más nyelvekre nem alkalmazható. Végül álljon itt talán az a véleménye, amellyel egyetérthetünk: Nagyon kevés túlzással azt lehetne mondani, hogy a magyarság és Európa viszonyának teljes megoldását hozná, ha a magyar irodalmat nyugaton jól ismernék. 

Miután szerzőnk kötetében megcáfolja azt a külföldi állítást, amely szerint a magyar ember nem érdeklődik különösen a tudomány iránt, ő maga kifejti, hogy a magyar tudományosság története egyaránt tanulságos és fontos. Mivel története nélkül egyoldalú lenne a magyar arckép és eredményei nélkül hiányos lenne az európai tudománytörténet.

A tudományos kutatást megalapozó hajlamok nagyon is szerencsés formában vannak meg népünkben. A magyarok természetes értelmessége általában feltűnik az idegen utazónak.                       És valóban, egyrészt az ostoba vagy degenerált típus a falvakban szinte teljesen ismeretlen, másrészt nem volt ritka, hogy jó iskoláinkból alacsony sorból is kerültek ki tehetséges fiatalok.  A magyarság irodalmi-művészi hajlamai bizonyítják, hogy megvan benne a szent kíváncsiság, a teremtő fantázia, ok és okozat láncba fűzésének ingere, ami nélkül a kutatás szelleme ki nem fejlődhetnék.   

 A történelmi fejlődés persze hozzájárult ehhez az alaptehetséghez: lehetővé tette, illetve rákényszerítette a magyarságot a fejlődésre a nemzetközi kapcsolatok kialakításával és a tudományos életben való közreműködéssel.  

Szerzőnk a régmúltból indítja a tudomány fellegvárainak felsorolását. A Sorbonne, Bologna, Róma, a Jagello-egyetem, Bécs, itthon Pécs, Pozsony, Nagyszombat…és sorolhatnánk még azokat a helyeket, ahol magyar diákok képezték magukat, s lehettek a tudomány művelői. Méltán emeli ki az MTA Széchenyinek köszönhető létrejöttét, a két háború közötti, Klebelsberg Kuno által alapított Collegium Hungaricumokat és a József nádor műszaki és gazdasági egyetemet.  

A tudományos életet is jellemezték a csúcsok és a háborús kataklizmák vágta mély völgyek: egyfelől volt a sok egyéni tehetség, másfelől az óriási akadályok, amelyeket a magyar tudományos hajlam nagy küzdelmek árán képes volt legyőzni. A legkülönbözőbb körülmények között is élő és termékeny a magyar tudományosság talaja – véli a szerző, aki több példával is alátámasztja érveit.            

Ami még igazán feltűnő a magyar lélekben, az a zene jelentősége. Ami a külföldit talán még ma is fogva tartja zenénkkel kapcsolatban, az a cigány alakjához kötődik. A cigánymuzsika rejtélyét többen próbálták már megfejteni. A rejtély nem titok, hanem – tévedés. A mód persze az övék, de a cigányzenekarok repertoárja vagy a magyar népé, vagy a nép muzsikáját utánozni próbáló művelteké. A nagy zenészek is próbálkoztak műveket írni all’ungherese, amíg a tiszta forrásból merített hamisítatlan, eredeti népdalaink felszínre nem kerültek Bartók, Kodály, Vikár Béla révén. Népdalkincsünk a négy leggazdagabb dalkincs egyike, de frissebb és ígéretesebb a megszokott európainál. Dalhon vagyunk, véli a szerző és igazat kell adnunk neki.

Az idelátogató idegennek előbb-utóbb le kellett számolnia a puszta laposságával és az eléje öntött népművészeti portékákkal, hiszen főleg a fővárosban, de vidéken is szeme elé tárult/tárul a monumentalitás, szépséges épületek formájában, méghozzá magyar építőmesterek kezemunkája eredményeként. Igaz, középkori uralkodóink udvarában megfordultak és megbízást kaptak olasz, német, francia mesterek és kőfaragók, ám ugyanakkor magyar építészek és szobrászok nyomait találjuk nemcsak a német birodalomban, hanem Franciaországban és Angliában is. A művészettörténeti korok sem hiányoznak, de mindig észben kell tartanunk azokat az időket, amelyeket idegen megszállók talpa alatt nyögtünk.  

S a múzeumok kínálata is hívogató, festészetünk jellegzetessége hamar kitűnik: a magyar nem túlérzékeny, nem túlpatetikus, hanem józan és egyenes úton járó. Talán ennek köszönhető, hogy nem szívesen torzít, és szépégeszménye közelebb áll az általános ízléshez, így alakjai szebbek, mint a nyugati mestereké – ez különösen a nőalakok megjelenítésére áll. Tömeges ábrázolás is ritka, a művészt az individuum érdekli, nem az embernyáj.

S az egymás mellé illeszkedő igazgyöngysorból vétek volna kihagyni egészen egyedi fémművességünket, amely már az őshazában is kivirágzott. Az ötövösök művészetéről van szó, akik bőséges alapanyagot találtak a végleges hazában műveik elkészítéséhez, sőt néha külföldi ötvösök is csak azért telepedtek be az országba, hogy anyagot és tanácsot kapjanak.  

Végül városaink kialakulásáról, egyes városok egyéni vonásairól is képet kapunk a szerzőtől, ám főleg fővárosunk a téma. Óvja polgárait a l’art pour l’art fővárosiasságtól, mert Budapestnek óriási feladata van, csúcsokat mutatni a nemzetnek, hogy legyen hova kívánkoznia. oda, ahol a céltudatos magyar akarat zavartalanul érvényesülhet. 

Szerzőnk kötetét először 1941-ben adták ki. Amint olvassuk, szinte nem érezzük a távolságot a ma világa és az akkori élet között. S hiába szakadt meg az igazgyöngysor a szocialista rezsim hosszúra nyúlt intermezzójával, a magyar géniusz újra feléledt. 

Öreg kontinensünk ajándékot tartogatott a rendszerváltoztatás után: kiradírozta a Kárpát-medence országhatárainak nehezen átléphető piros vonalát, ahogy az Európai Unió tagállama lettünk.  Hiánytalanul azonban mégsem sikerült, s a vad hullámverés, amely a helyes irányt tartani igyekvő hajónk oldalát napjainkban is veri, úgy tűnik, mindig erőre kap és csupán rövid időszakokra szűnik. Legyünk résen, a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szüntelen éberséget tanuljuk meg a magyar géniusz világhíressé vált új képviselőitől, friss Nobel-díjasainktól.

Befejezésül ide kívánkozik Széchenyi István megállapítása, amint visszatekintett nemzetünk sorsára: Csoda, hogy élünk! De egy másik is, a börtönöket megjárt, a kisebbségi sors sötétebb oldalát megtapasztaló, a kihívásokkal keményen szembenéző erdélyi költő, Bartis Ferenc következtetése: És mégis élünk…

Hankiss János: A magyar géniusz, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2009

 

Fülöp Zsuzsanna

Kárpáti Kamil gyászjelentése

 

 

 

Szutrély Péter: Svédcsvar

 

 

„Kaptunk két Nobel díjat.”

Mondhatni, eddigi nobeli sorstalanságunk szellője meglendült a magyar pusztán.

 

„Kaptunk”. Mi? Úgy együtt?

 

Jelentkezzék, aki hathatósan részt vett benne, nem Amerikában, nem Németországban, hanem az Óperencián innen, ahol mi lakunk.

 

Az a paprika viszont tényleg Szegeden termett. Akkoriban még zsákszámra. 

            „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik…”

 

Mert a többi „mi kaptuk” valahol másutt, állítólag okosabb népek között keletkezett. Ne gondoljunk most irodalomra, ne kertészkedjünk ebben a pagonyban, mert az egy egészen más pagony. Már ahogy Mici mackó is írta…Bár nem tilos, de most hagyjuk az „á…”t.

 

Maradjunk inkább azon a mezsgyén, ahol a „Nobel díj”, mint korunk legfőbb „show”-ja, elfogadható.

Ez pedig a tudomány.

 

A dinamitot  az „emberiség javára” feltaláló, kedves Alfred emlékére…

 

 

Einstein megkapta, a Curie - k is, családostul. Persze, persze.

Alapértelmezett a mai biológiában a DNS helix, vagyis az a kutyarejtélyes kettős spirál, ami az életünk. Mások képesek voltak összeboronálni a régi „réteg - rtg-t” egy számítógéppel, és megszületett a „ct”.

Később már alig ment a beteg semerre, mert rögvest elment ”emerre”.

 

Az orvoslás „eredményei”.

Lelkünk rajta!

 

Berobbant egy meghatározhatatlan, értékelhetetlen „járvány”, miről nobelileg sem lehetett és lehet ma sem semmit tudni!

Nem feszegetendő

 

Berobbant ugyanekkor egy „oltási lehetőség”. 

Nem feszegetendő, erről sem tudunk sokat. De azt alaposan.

 

2023-ban a Nobel Bizottság azonban kitüntetett valakit, aki ötletével bizonyára értékes elgondolásokat pátyolgatott.

Nem többet. Minden egyéb nem az ő személye.

Nem az ő tudománya, nem az ő hatása.

Egy ötlet. Felhasználható erre is, meg arra is. 

Például rákos betegek gyógyítására. 

 

 

A kitüntetési ceremónia része volt egy zenei darab, mely viszont végképp  értékelhetetlen!

 

Karikó Katalin  szerény, kedves lényét látjuk a képernyőn, egy remek szoprán hölgy elkezdi énekelni Lehár Giuditta - jából azt, hogy azt mondja:

 

„olykor csodálkozom,

a különös varázslaton, 

hogy ki hozzám közel kerül,

az rögtön tűzre gerjed

menthetetlenül….

 

Továbbá: 

„pillantásom, mint a villám”…

 

Ám a lényeg:

 

„Olyan forró ajkamról a csók, olyan fehérek e kis kacsók…”

 

Vagy később:

 

 „Nézz rám, s bolondulj meg 

      Szép legény, 

      mert csak szeretni 

        születtem én.”

 

 

Mit lehet ezek után gondolni?

 

Karikó Katalin forró ajkai valóban kihozzák a sodrából sok magyar legény csendesen áradó vérét. Természetesen. 

Hiszen aki hozzá közel kerül, az biza tűzre gerjed. Valóban?

 

Minden tiszteletemmel együtt, de sem a téma komolysága, sem a kedves és tisztes tudósnő lénye nem ilyen „tüzeléseket” juttat az eszembe. A Nobel – díj amúgy sem az a bizonyos erotikus valami, bár manapság úgy tűnik, azzá lesz. Svéd olvasatban akár homoerotikus is.

De kérem tisztelettel! 

 

Egy tudományos lépést, „felfedezést” nem nagyon illik még akkor sem forró ajkakkal csókolgatni, ha netán a felfedező egy hölgy és magyar!

 

Marie Curie - re gondolok. Vajon életére az erotika, a szex volt a jellemző? Vajon érte mit játszott volna ez a mai, svéd zenekar? 

Ha utólag szabad javasolni, egy tüzes kánkánt!

Csipkés bugyikban.

 

 

Svédország több, mint kétszáz  éve „semleges”. 

Mit jelent ez?

Mária királynét?

Teniszező Gusztávokat?

Volvot?

Többet! A semlegesség a II. Világháború alatt reményt, életet, bizalmat jelentett az emberi jóságban. Svéd házak sugároztak valamiféle reményt,  a szovjet véres darálójában végző Wallenberg is. A háborút követő évtizedekben a jólétet, a kívánatos életet jelképezte Svédország, mely ezt a magas értékelést nem érdemelte meg.

Svéd kultúra?

Vigyétek.

Migránsok, kétes senkiházik, európai nyelvet csak ugatók százezrei. A „jobb” svéd polgár pedig még ma is zacskóba teszi a vodkás üveget, mielőtt kiül a parkba leinni magát. 

 

A 2023-as „Nobel díj” átadásánál nehezen járó király helyében nem érezném jól maga. Lelke rajta. Országa és királysága nem vonul be úgy az egyetemes emberi kultúrába, ahogy ők gondolják. Ezen még ez a jellegzetesen XX. századi csillám sem változtat, a Nobel díj.

Akkor sem, ha a „zsozsó” egészen meg nem magyarázható módon szaporodik, és osztogatható.

 

A kitüntetettek zömében kénytelenek amúgy is szétosztani díjaikat, mert „morál” nyomja őket. Nem illik ma uszodás házat építeni belőle.

 

Forró, csókra termett ajkakkal kívánunk hát kedves földinknek, meg Krausz Ferencnek is sok, még élvezhető évet. Akár uszodás házat is. Nem elfeledve, hogy a világ legjobb írója, Thomas Mann két évtizedet várt „a díjra”.  

 

Szeretjük ezt a két új, magyar Nobel díjat, de nem szeretjük a svédet, azt aki álszent, aki elveiben korlátozott, aki képtelen megtartani történelmileg neki jutott szerepét, aki nem képes gyenge szirénhangok hallatára sem egy nagy emberi értéket megvédeni, a semlegességet

 

Mely érték emberek milliói számra egykor valódi volt.

 

 

 Utóirat: van egy remény! Elképzelhető, hogy az átadást kísérő, keretező zeneművet a díjazott választja ki. 

Ebben az esetben feltételezhető, hogy Karikó Katalin maga kérte

ezt a Lehár – számot. Ha ez így volna, semmi gond nincs a dologgal tovább, hiszen ez egy nagyon kedves, pezsdítő, népszerű zenemű. Ha valaki szereti hallgatni, azt jól teszi.

A félelem abból adódik, hogy a svéd szervezők, rendezők, irányítók nemzetközi magas kultúrája futotta ennyire „magyar vonatkozásban”.  

 

 

 

Kiegészítő információk