Gerencsér Zsolt: Békék I.

 

 

Ha egy vállalkozó szellemű elme valaha megírja az emberiség történelmét, az a munka kétségkívül a háborúk története lesz. Közismert adatok alapján mintegy tízezernél is több háborús időszakról tudunk. Akad olyan szakértő, aki egészen pontosan 10473 háborút számolt össze (van azonban, aki csak 9850-et, megint másnál ez a szám eléri, sőt, kettővel meg is haladja az 11500-at)… Talán nem tévedünk nagyot, ha a bolygónkat háborgató ellenségeskedések mellett a megkötött békék fontosságát is hangsúlyozzuk, hiszen általában egy-egy háborút mindig békekötéssel zártak (vagy nyitottak). Ha igaz az, hogy az emberiség nyughatatlanabb hányada olykor-olykor igenis átment a szomszédba egy jó kis helyi torzsalkodásért (vagy korlátozott méretű világháborúért), akkor azt is elfogadhatjuk, hogy a pusztításba belefáradt hadakozóknak néha úgy kellett a béke, mint egy falat kenyér (lásd: kenyérbéke)…

Nézzünk most ezekből a nyugalmat adó és a következő háború emberanyagát megteremtő időszakokból egy (kiadós) csokorra valót, az egyszerűség kedvéért némileg csoportosítva.

 

 

Alak és terjedelem szerint

Kisbéke: ártalmatlan csetepaték, torzsalkodások, csip-csup perlekedések végére tesz pontot. Miként neve is mutatja, ritkán jelent hosszú életű, tartós megállapodást, mivel a békétlenkedők rendszerint hamar felmondják, illetve újabb és újabb kisbékék szövegezésével ámítják egymást (lásd még: láncbéke)… Kevésbé ismert fajtája a fecnibéke, melynek szövegét lapszélre vagy könyvből kitépett papírcafatra firkantják (lásd: papírbéke). Némely kisbéke annyira jelentéktelen, hogy aláírására nem is hagynak helyet.

Nagybéke: előző szöges ellentéte. A megegyezést keresők hihetetlen kitartását és elkötelezettségét tükrözi, nemritkán tetemes áldozatokat is hajlandók meghozni érte. Ha több kisbékét összekötnek, láncbéke jön létre, sőt előfordul az is, amikor a szerződő felek valamelyike a nagybékéhez láncolja magát (vesd össze: cementbéke)… Mélybékéről beszélünk, ha a szerződő felek egyike-másika alantas alkuhelyzetben kényszerül tárgyalni. Van víz alatt és föld alatt is megköthető változata. Utóbbit néha barlangibékének nevezik. Jellemzően őskori békekötési módszer, melyhez bizonyos rituálék kapcsolódtak. Aláírását nehezítette, hogy a korabeli békekötők még nem tudtak írni. Ezt általában valamilyen személyes jellel (pl.: kézrátétellel) pótolták. A nemrég Urunghiban fellelt barlangi békéhez annyi kezet csatoltak, hogy talicskaszám gyűjtötték össze a megmaradt csontokat a régészek… 

Közepes béke: a kisbékétől lényegesen súlyosabb megegyezés, mely azonban sohasem éri el a nagybéke (para)méreteit.

Kerek(es) béke: gyors megkötésű (lásd: cementbéke), kifejezetten a háborús helyzet megszüntetésére törekvő megállapodás. A békét óhajtó felek elsődleges célja, hogy az egyezmény könnyedén mozgatható legyen. Megfelelő méretű kerekekkel ellátva, akár nagyobb távolságokra is elgurítható. Hatásosabb változatában eleve kerek, kerék alakúra szerkesztik. Az átlagos kerekbéke talicskakerék nagyságú. A százéves háború lezárása azonban már egy traktor hátsókerekét igényelte…

Szögletes béke: hordképességét tekintve igen nehézkes módszer. A régmúltban kifejezetten kerülték a külügyérek, mostanra már vannak áthidaló kivitelezések. Ezek egyike a fülesbéke, melyre valamilyen kiálló kapaszkodót, fogantyút (fület) szerelnek. Fajsúlyosabb egyezmények két vagy akár több fület is kaphatnak. Egészen kicsi, könnyed békék esetében létezik az egyfüles megoldás. Ez esetben a béke kiskabát gyanánt fogasra is felakasztható.

Lapos béke: bár alaposságra törekvő eljárás, első látásra kidomborodik egysíkúsága (vesd össze: szegényekbékéje) Lényege: igénytelenség, olcsóság, gyorsaság (lásd még: villámbéke).

Hegyes béke: előbbivel ellentétben éppen, hogy bizonyos kitüremkedések jellemzik (pl.: túlzott kártérítési igény, elcsatolandó területek pofátlanul nagy aránya, erőszakos lakosságcsere, stb.). Mivel az egyezkedés folyamata jócskán elhúzódhat, ezért bizony sokba kerül. Nem egyszer vérrel, verítékkel kell fizetni érte…

Konvex béke: a szögletes békék csoportjába tartozik. Legfontosabb jellemzője, hogy csúcsainak összege önmagával osztható. Az igazán szabályos konvex béke a legfelső körök megegyezési módja. Íratlan törvény, hogy ebbe a körbe önmagát nem metsző sokszöget nem vesznek be. Azonban, mint minden szabály, ez is fölülírható…

Konkáv béke: értelemszerűen ez egy (nagyon) nem konvex béke. Ahogyan kerekbéke sem. Sőt, még csak nem is láncbéke… Ilyen béke alig van. Sőt, leginkább nincs is…

 

 

Anyag szerint

Üvegbéke: főként egzotikus, távol-keleti tájakon használták (nagyzolásból). Későbbi korok békekötői szívesen mellőzték, mert átláthatósága miatt kevésbé rejthettek bele jogi csűrcsavarokat. Jellemzője még sérülékeny volta, nehezen tűri, ha összehajtogatják…

Cementbéke: más néven, betonbéke; az alvilág kedvenc megegyezési módszere. Előszeretettel alkalmazzák városi környezetben. A túlságosan izgága, kötözködő (ügy)felet egyszerűen belefoglalják (-kötik) ebbe a békébe…

Papírbéke: miként neve is jelzi, kisebb-nagyobb darab papírra írják. Közel sem annyira törékeny, mint az üvegbéke, de az elemeknek, különösen a víznek és a tűznek, nemigen tud ellenállni. Ellenben végtelen türelemmel viseltetik a nyomdafesték iránt…

Rozogabéke: fából faragott, kevésbé tartós anyagú megállapodás, melyet nemcsak megrögzött háborúpárti, nyughatatlan egyének, hanem gombák vagy farontó bogarak is könnyedén tönkretehetnek…

Rongyosbéke: az ókori Kína találmánya volt, később Nyugat-Európában is meghonosodott. A szerződést megkötő felek örömüket, hagyományosan, a békeszerződés magasba emelésével és lengetésével mutatták ki (v. ö.: rongyrázás).

Műanyagbéke: egészen új keletű változat, nagy előnye, hogy tökéletesen ellenáll a múló időnek, éppen ezért esővízgyűjtőként is használható (lásd: zöldbéke).

Az óceán békéje: a vízalapú nagybékék csoportjába tartozik. Megkötésének már nem feltétele az úszni tudás…

Kenyérbéke: ez a nem túl nagy szakítószilárdságú békefajta orosz nyelvterületen terjedt el. Nevének a múlt homályába nyúló eredete, hogy elfogadásakor, eleinte kenyérszeleteket osztogattak (v. ö.: kenyértörés). Bizonyos vidékeken erősen megsózzák, hogy az elhunytak vérére emlékeztessen… Franciahonban mustárral és parmezánnal tálalják. A bajorok enyhén savanyítva készítik. Elhíresült kenyérbéke volt a breszt-litovszki, mely alkalomból kevert rozslisztet alkalmaztak. A polgárháborús állapotok miatt azonban a rozsot valahová elkeverhették, mert helyette fenyőfakéreg- és mosóteknő-liszt lett az alapanyag. Harmadik világbeli országokban is divatos, ott (rendszerint) még aznap megszegik…

 

 

 

Ádám Tamás: Végső haza a testmeleg

 

 

Kaiser László Az én térfelem című új kötetéről

 


Eltekintenék Kaiser László életútjának részletes ismertetésétől, se hely, se szükség nem visz ebbe az irányba, hiszen a költő munkái elmesélnek mindent. Némi támpont persze így is kellene, hogy tisztán lássuk az alapokat, és a felépítményt. Hogy el tudjuk helyezni időben és térben az alkotót és a műveket. Ha visszanézünk, látjuk, munkássága szerteágazó, számtalan műfajban maradandót hozott létre. A mennyiség és a minőség nemhogy kizárná egymást, de erősít. Most, hogy hetvenéves lett a költő, leütött egy újabb, fontos karót, a szerkesztővel karöltve összerakott egy kötetet. Az én térfelem című könyv hetven verset tartalmaz. Egy élet alatt született sok jó költemény közül nem lehetett egyszerű kiválogatni a legjobbakat, az ide illőket.

 

A száraz tények. Kaiser László 1953. május 25-én látta meg a napvilágot, Budapesten. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. A pesti Széchenyi Gimnáziumban érettségizett. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán végzett, majd az ELTE Bölcsészettudományi Kara következett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg képesítést szerzett. Volt segédmunkás, könyvtáros, dramaturg, szinkronlektor, szerkesztő, főszerkesztő. És jelenleg is kiadóigazgató. Nagy munkabírása köztudott a szakmában. Ahogy kell, jöttek a díjak is.

A kötet elejére aligha kerülhetett volna találóbb vers, mint a Születésnap. Fontos munka. Túl az aktualitáson, hitvallás ez. Kaiser költészete tiszta, pontos és gondolatgazdag. Kerüli a csavarásokat, kimondja, amit kimondani akar. Tehetség és bátorság kell ehhez. A szürrealizmus, a posztmodern nem az ő talaja, tiszta forrásból táplálkozik. Habár találunk egy verset: Posztmodernek, tartsunk össze! Sejthető, hogy ez bizony játék csupán. Komoly játék. „Modern vagyok, posztot őrzök, / minden újért bőszen hörgök, / posztot védek már örökre, / posztmodernek, tartsunk össze.” Hát, jól van. Kaiser igazi, egyéni, felismerhető nyelve: „Most vagy föl vagy elhagyod magad / most pincemély vagy szolid koccanat / most remélsz vagy leszel búskomor / most pengeagy vagy fejed szétbomol / most egyben vagy lehet szerteszéjjel / éjjelben a nappal nappalban az éjjel / lehet minden és lehet a nagy semmi / szókat ellökni vagy kezet kézbe venni / Lehet Istennel és Isten nélkül lenni!” Érdekessége még a versnek, hogy a szerző mellőzi a központozást. Ritkaságszámba megy.

A kötet elején tartva féltem attól, hogy túl könnyen jönnek a rímek, és ez könnyelműségre adhat okot, a költő óhatatlanul is a könnyebb megoldást választja, ezáltal fellazul a vers. Rosszul tettem, hogy aggódtam, Kaiser sehol nem csúszik el, biztos kézzel kezeli az ilyen helyzeteket. Súlyosan szép vers a Fohász. Három azonos sor nyitja és ugyanez zárja a költeményt, átöleli a szövegtestet. Düh és megbocsátás, belső csend és kitörés. Ha nem figyelmesen olvassuk, tán észre sem veszünk egy piciny, de lényeges különbséget. Az első darab: „A tombolás után / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” A vége: „A tombolás utáni / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” Ugye, látják az i betűt illetve annak hiányát. Ha véletlen az egész, úgyis jó, ha tudatos, akkor meg pláne.

Kaisert igencsak foglalkoztatja az idő múlása, elvégre pillanatok alatt elszaladt hét évtized. Ami ugyanakkor üdítő, hogy nem kesereg ezen. Sajátosan feloldja a helyzetet, ellenpontoz, paradoxonokat fordít. Legszemléletesebben talán az Üdvözlet a vándornak című versben érhető ez tetten. „Embernek fia vagyok én, / arcomon annyi minden látszik, / eljutottam csapásokon / ama tölcséres hurrikánig. / Visszautak poklaitól / szájamat szigorúra zárom, / birtokom immár önmagam, / súgom ezt – és nem kiabálom. / Üdvözöllek, megtért vándor, / s végleg hazatalálva kérem, / mostantól maradj ifjúnak: / idő előtti vénülésem!”

Megmaradni, magyarnak lenni nehéz, de gyönyörű vállalás. A helyzet igen súlyos, fogyunk, romlunk, győztesek vagyunk és vesztesek, pusztít és éltet átkunk. E kettősséget a Magyarokban szépen feloldja Kaiser László. „Hiszünk vagy nem, Isten megsegít, / talán úgy, hogy éppen nem segít, / talán hitünk így is megmarad, talán lesz még nekünk virradat!” A reményre mindig számíthatunk, erőt, hitet ad. Némiképp ide kapcsolható a Benne volt az őshaza című vers is, amelyet Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentel a költő. Hogy mi lehet a végső haza, később megtudhatjuk.

A hetven évhez hozzánőtt a család, a társ és a gyermek. Helga meg kis Helga. Szoros, szétszakíthatatlan kapcsolat, gyengédség, féltés. Korábban egész kötetben szakadnak ki a költőből ezek az érzelmek. Fel lehet lapozni a Gyerekszoba néven futó könyvet. Az anyának, az apának méltó, fájdalmasan szép emléket állít a költő. Kaiser tiszteleg a költőelődök előtt, úgy, mint például Szabó Lőrinc, József Attila, Nagy Gáspár előtt, de felbukkan a barát, Baranyi Ferenc is. Máshol Szervác József beletörődő soraira lelünk: „vert sereg maradéka / bennünk a férfikor”, a Vert sereg című mű erre épül, reflektál. Dukay Nagy Ádám ugyancsak jó barát volt. Hiába hogy a fiatalon elhunyt tehetséges költő nincs már közöttünk, mégis ott sörözik a szerzővel törzshelyükön. Kazinczy Ferenccel pedig Józanul beszél a költő. Ady Endre Kaiser szívében él, több versben is tetten érhető a kötődés. Márai Sándor szerint nincs már haza, csak az anyanyelv. Az emigráció rabságában élő író nyilván arra utal, hogy távolról már elérhetetlen a haza. De Kaiser tudja: „Végső haza a testmeleg... És miénk a néma nyugalom, / időtlen minden, s nem hagyom: / bárki rombol otthont, hazát, nem lehet neki irgalom. ” Egyenes, tiszta beszéd. Jön Németh László, akiről évekkel ezelőtt írt egy fél könyvet. A másik fele Béres Józsefet méltatja. Az Erkölcs és teljesítmény című esszékötet tanulságos olvasmány. Dinnyés József daltulajdonosnak is emléket állít a szerző, szoros szálak fűzték őket egymáshoz, zene, vers és lélek találkozott.

A kötet utolsó verse egyben címadó vers is: Az én térfelem. Bizony ez a költő térfele, ki kell mondani azt is, amit nem lehet. A hallgatás, a csönd ideiglenes, a beszéd lehet a megoldás. „A homogén fal velem szemben, / ez a homogén akarat, / hogy nem mondani mondatokat, hogy nem formálni szavakat. / Más térfél van, hogy így beszélek, / más térfél a hallgatásom, / én fönt vagyok és mélyben vagyok, / átüvöltök némaságon. / Az én csöndem az én beszédem, / talán szeret, ki hisz nekem, / akárhogy is, már nem változom: / legyen poklom és édenem. ”

Az Utószót Madarász Imre írta. A Költemények szüretén alcím roppant kifejező. Megoldhatatlan feladat másképp zárni, mint ahogy Bakonyi István teszi a fülszövegben. Így hát nem is próbálkozom, maradjunk az eredetinél. „Kaiser László versei szépen simulnak bele a magyar líra hagyományosnak nevezhető vonalába. Megőrzik a nyelv ősi szépségét, megújítják a dalformát. Költőnk tudja, hogy az ősiségben a szöveg és a dallam együtt született. S ezek a versek azt bizonyítják, hogy a feszesebb formák is közvetíthetik a kor legfontosabb tartalmait. Az egyéni sors felmutatásával.”

 

Hungarovox Kiadó, 2023

 

 

 

Szutrély Péter „Fapofa 74” című kötetéről

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Búvópatrak Könyvek, Kaposvár, 2023)

 

A mindennapi hangyaharcban alig veszi észre az ember az apró szépségeket. De tegnap ünnep volt, amikor mélyebb visszhangot vert bennem az élet vonzása!

 

Számomra az jelentette az ünnepet, hogy Szutrély Péter kötetét   hozta el a postás. „Letettem a cisztoszkópot, otthagytam az ultrahangot, nem tapint az ujjam többet, befedem a mikroszkópot.” („Az urológus búcsúja”) A katéterrel számtalanszor vizeletet fakasztó, immár nyugdíjas orvosdoktor búcsúzik a gyakorlati teendőitől. Orvosi hivatását vállalja eredendő szójátékossággal.

 

Ám azonnal megkacsásodik a „Téli kacsa dala” című versben. Fázva táncol a jégen, és fabrikál egy csodálatos „kacsaéneket”.

 

A kötet címe tudatosan megtévesztő. A fapofa valójában egy sokféle virágzó bokrot és élő fát eltakaró, aztán maga mögött az olvasójának megmutató liget, amelyben („Lengő-zsongó”) a magyar nyelv szép virágos eperágként lengedezik, netán tevehát, melyen hazautazik a magyar.  

 

A költő Beának,  hitvesének ajánlja verseit. („Tik-tak”, „Lelombozás”,  „Variációk”.) Csupa visszatekintés közös életük vérvörös alkonyára, netán az egykori napsütéses nyarakra.

 

 Szimbólum értékűek e versekben az őselemek, a föld, a víz, a tűz és a levegő, amelyek a legtöbbször a békés közönyt, az egyéniség alámerülésének közegét jelentik, máskor a kicsinyességekben aprózódó világ ellentétét, a végtelen nyugalmat. Megint máskor a sivárság képzetével társulnak, és az elvegyülés, megsemmisülés, eltávozás, visszatérés, védtelenség, élet, halál képzeteit idézik elénk.

 

A víz az élet és a véges emberi sors jelképe, metaforája a hullámait görgető tenger. Ez a motívum is hozzájárul ahhoz, hogy kozmikusnak érezzük ezt a világot, és úgy észleljük, hogy a versek az időnek és a térnek végtelenségébe avatnak be bennünket.

 

Pilinszky János számára, a legtöbb jelentésváltozást a teremtőt jelentő víz hordozza. Lám, itt is: „Fenn víz, lenn víz, levegő”, („Egyenletes úszás”) melyben ring, mint egy csecsemő. De még a szél is vízszagú. („Ősz”)

 

Ám van itt humor is! Az „Empty” című versben megjelenő szmájlik, az Alpokon átkelő és  „ante portas”, azaz Róma kapuja előtt álló Hannibál, mert „az Alpok az nem Annabál”, („Ókori story”) A humor még az olyan tragikusan komoly, mélyebb értelmű, filozofikus mondanivalójú verseket is átragyogja, mint a „Sakk”, amelyben  „a fekete üt fehér parasztot, a királynőt elvitte a bástya”. Avagy „Karinthyval röviden” – „nem írhatom le senkinek… hát leírom ide  mindenkinek..”

 

Maga a kötet csipkebokor. (Mely ugyan nem ég.) De szép! Mintha Pán, a természet istene jelenne meg, s adna magából egy parányi istenséget.  

 

Ezek a versek  „dalban, rímben, versben, szóban” („Szaporító”) foglalt apró szívdobogás-harangkongások.  Meg a hűség jelei is. A hitvesi szereteté. A „Te írtad…” című az egymás nélküli vacogást, az összefonódó négy kéz és két érzést szimbolizálja. A költő fényt küld szerelmére, kavarja körülötte a lombokat, és betakarja puha hótakaróval, amely alatt földszagú csókkal szereti. Ugyanez az ölelkezés jelenik meg a „Tangó” – ban is.

 

            Kölcsey Himnusza után szabadon. Így zárul a kötet:  – „Isten áldd meg a magyart…Szólj hozzá jó szót, igaz igéket, adj hiteddel békességet…” – („Új fohász”) 

  

 Szutrély Péter szavainak képisége nem egyetlen sajátossága. Mindegyiknek megvan a maga „mikroritmusa”, a szöveg hangszerelését erősítő zenei oldala is.

 

Az ember szíve megrebben, mint mindig, ha olyan igaz, tiszta és szép hangot hall, mint a „Fapofa 74” alkotójának hangja.

 

Nem feledkezhetünk meg a hangulatában rémesen odaillő Tettamanti grafikákról sem, hiszen megtudjuk, hogy élethosszan tartó rokoni együttműködés volt közöttük.  A nagyon gondos, érezhetően felelősségteljes szerkesztés Csernák Árpád munkája, melyet már nem kell dicsérni, hiszen tőle csak ilyen magas szintet várhatunk el. Ugyanez vonatkozik Csernák Bálint értő tipográfiájára és tördelési munkájára is.

 

„Költő: élőbb életet élünk általa” - írja Adyról Móricz. Köszönöm az alkotóknak, hogy élőbb életet élhettem általuk.

 

Szeretettel ajánlom hát e kötetet mindenkinek a figyelmébe.

 

Szilvási Csaba

 

(Tatabánya, 2023. október végén)

 

 

Kiegészítő információk