Szutrély Péter: Kedves Búvópatak!
Nincs semmiféle jogom „beleszólni” semmibe, ilyesmi nem is vezérel. Nem érzem magam „illetékesnek” a lap dolgaiban, életében, tetteiben, még akkor sem, ha beképzelem magamnak, hogy kb. jó 15 éve „háziszerzője” vagyok. Ezért hálás köszönet! Ahogy akkoriban az éteren keresztül egymásra találtunk, az önmagáért beszél. Ma is ez a lényeg.
Válság van. Hiszen ha csak a „Búvópatak” - nál lenne! Lazán kihevernénk. Ámde válság van mindenütt. Az egész általunk, máig élő generáció által valamire tartott világban. Lehet, hogy 100 év múlva ez a mi, mai válságunk mosolyt fakasztó lesz, bár az elmúlt jó 300 év világválságai bennünk sohasem váltottak ki mosolyokat.
Válság van. A szellem válsága. Biztosan. De mi a csuda is a szellem?
Az a világ, melyet azután alkalmazott az „ember”, miután felegyenesedett. Szellem volt már az is, hogy árnyékokkal játszott a barlang falán. Ámde csak azután, hogy nem volt már se éhes, se szomjas, és a nőt is megismerte. Ekkor jött a szellem.
Más volna ez ma? Egyáltalán nem. Legfeljebb a szomjúság, az éhség normatívái változtak. A szomjúságot ma borászok (somelier) oltogatják, illetve magyarázzák, az éhséget 77 csillagos szakácsok (varázskotyvasztók) habarják, és a nőt, hát... Nem kell hozzá sok idő, és nem tud az ember e fogalommal mit kezdeni.
Válság van. A szellem válsága. Azé a szellemé, amiről azt hittük, hogy a művelt ember része. Nem az. Ezért van válság, mely fordítható elágazással, ketté válással, egyik – másik, vagyis 1 – 0 képlettel. A kifejezés értelmetlen, minimalista, leegyszerűsítő, s mint ilyen (mint modern és követendő) primitiv.
Nem válság van. Nem válaszút, erre vagy arra. A kérdés az, hogy legyen, vagy ne, mert felesleges? (Hamlet sem ismerte a válság fogalmát.) A lét vagy nemlét kérdése nem válság. Élet. Egyszerűen. Így. Ha pedig nemlét, akkor annyi, vagyis halál, vagyis semmi, vagyis por, temető, ex és hopp.
A szellemnél sincs ez másképp. Elérkeztünk arra a pontra, amikor az a véglény, aki magát embernek nevezte, lecsatolja magáról azt a néhány – szerény – megkülönböztető jelet, ami esetleg erre feljogosította. Mi több, még ennél is mélyebbre csúszik, hiszen környezete alapvetéseit is képtelen felfogni. Elfelejti, hogy a tűz (energia) nem magától értetődő valami, hogy nem vész el, de nagyon átalakul, s elilllan kezei közül. Elfelejti, hogy az osztódáson túl van egy „ügyesebb” szaporodási forma, amihez viszont két nem kell. Elfelejti, hogy ezt a kicsiny golyóbist, a Földet zömmel a víz uralja, olyannyira, hogy önmaga, mint ember is döntő részben vízből áll. (Az agya is.)
Elég ebből!
Inkább gondolkodjunk azon, ha már a víznél tartunk, hogy mi is az, hogy BÚVÓPATAK?
Az egy víz. Valahonnan valahova folyik, törekszik, mint a vizek általában. Hosszú évek óta ez a mottó: „Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a követ kivájja, nincs különb nála.” (Lao - ce)
Elképzelem, ahogy átcsörgedez egy kis ér valami barlangnyíláson, csobog-bugyog, frecskendezik, vidám, friss és hűvös. Elképzelem, hogy mennyire tiszta! (Egyszer voltam igazán, nagyon szomjas: a Plitvicai tavaknál kóborolva. Ennyi csodálatosan üde vizet eladdig sosem láttam.) Míly szoros a barlang, míly sötétek ásítoznak odabenn! De egy vidáman csobbanó vizecskét, ha már arra megy, ha már mennie kell, ez mitsem zavarja. Tudja, hogy valamikor valahol kiér valahová, ahol majd rásüt a nap, ahol halak csobbannak benne, de azt is tudja, hogy valamikor áradó folyammá lesz, meg sós tengerré, melynek partján buta emberek üldögélnek.
Mindez nem zavarja, mert ő víz, ő élet és út, ő az, ami ezt a kis golyóbist uralja.
Mi ne társuljunk hozzá? Van ok, mely ennek ellentmond? Volt valaha is? Voltak nehéz, mi több élhetetlen idők. Vannak ma is. Ám biztos, hogy ki kell száradni? Biztos, hogy elérkezett a sivatag, ahol már a víznek nincs tovább?
Ha elérkezett, akkor udvariasan átadjuk a helyünket a kaktusznak.
De még ekkor is! Gondoljunk a welwetshia mirabilis valóban felfoghatalan növényére! Képes ezer évet a sivatagban eltölteni! Bensője egy egész búvópatakvilág! Rendben. Térjünk vissza a saját hétköznapunk futóhomokjára.
Valóban itt az idő felhagyni mindennel, amit generációnk valamilyen alakban szépnek érzett? Itt az idő a kapitulációra a szellemtelenség, lélektelenség, lélekgyilkolás, kiüresedés, elszáradás homokviharai előtt? Nem vagyunk mi búvópatak? Welwetschia mirabilis??
Csobogjunk tovább! Valahogyan. Vékonyan, alig loccsanva, szinte észrevétlenül. De friss cseppekkel.
* * *
Ám elég volt a költészetből, a filozófiából, mert éget a kérdés, hogy most akkor mi legyen? Nem tehetek egyebet, mint kérdezek, mert aggódom. Kérdezem tehát:
Nincs valahol néhány fiatal, akinek esetleg rezonál még ez a mi világunk? Akiben megmozdulgat az érdeklődése facebookon túl arra, hogy értékkel játsszon fiatal szíve? Csak 3 - 4 ilyen kellene! Ha az én fiatalságomra gondolok, nagyon boldogan eveztem volna hasonló vizeken, nagyon bodogan slalomoztam volna búvópatakokon.
Hobby, szórakozás, érdekes elfoglaltság? Szívesen az ő eszközeikkel, vagyis „app”-okkal, „online”-ilag, és így tovább addig, amíg ők igényeiket meg nem látják benne.
Búvunk. Ügyesek vagyunk. Rejtőzünk, majd előjövünk. Izgulunk. Szorulunk. Kiváltódunk. Megtaláljuk és megtaláltatunk. Selfizünk most, s selfizünk állandóan, amikor merülünk, s amikor felbukkanunk. Csobbanva is. Elküldjük x-nek, meg z-nek, akinek – reméljük – elakad a szava, legalább is addig, hogy „vauuu”, „sszzuperjó”, esetleg „király”.
Ez a mi pályánk! Csak rá kell állni! Mert búvópatak vagyunk, amely átcsobog lazán a legsötétebb barlagnyílásokon is. Mely nem rándul vissza a mély torkok rémes mélységétől sem.
Van, aki így látja?
Ha van még néhány, búvó H2O – szerű, akkor jelezze! Mert ebből a molekulából csak akkor lesz patak, ha több van.
Jelezze. Akkor is, ha eddig nem így érezte. Jelezze, ha úgy gondolta, ő csak egy pici dühkitörés a nagy vízkeréken, jelezze, ha egyáltalán egy cseppnek is érezte magát valaha. Néhány száz csepp azonban kell ahhoz, hogy csurranás lehessünk.
Amikor megnézzük a „szerzőink” rovatot, komoly névsor áll előttünk. Igen, Érezzék magukat legalább „szerzőink” egy-egy cseppnek! Megéri. Azok tehát, akik eddig is azonosultak mindezzel, most kérdeztetnek:
Lesz tovább?
Ha igen, cseppnyiségük mértékében várjuk a csatlakozást!
Ha nem, hát legyen úgy, s legyen, ahogy lennie kell. A víz lágy, a sivatag végtelen. Vagyis annak tűnik.
Üdvözlettel:
Szutrély Péter
Farkas Judit: A forgalmista
Hat óra harminckor kilépett a házból. Bezárta az ajtót, a lakáskulcsot a zubbonya felső zsebébe tette, begombolta a vastag posztóféle anyagból készült sötétkék télikabátot, és felhúzta a kopott, barna bőrkesztyűt. Fagyos szél csapott az arcába, a hó hatalmas pelyhekben hullott. Tegnap este sötétedéskor kezdett esni, reggelre mindent betakart. A tyúkokat nem engedte ki, jobb, ha ma benn maradnak az ólban, a vizük úgyis befagyna idekint. A hótól nehezen tudta behúzni a kiskertajtót, pedig hajnalban már egyszer letakarította a járdát. A segédtiszti lakások ablaka alatt indult el, ott nem érte annyira a szél. A ház elé ültetett fagyalbokrok roskadoztak a hótól. A férfi komótosan lépkedett. Bakancsa alatt ropogott a friss hó. Vállát fázósan előre görbítette.
A hóval borított állomás teljesen kihalt volt. Mindhárom vágány üresen állt, itt-ott foltokban lefújta a szél a sínekről a havat. A felvételi épület előtt a vadgesztenyefa jeges, csupasz ágait egymásnak csapkodta a szél. A virágágyásokat – amelyekben nyáron dáliák és muskátlik virítanak – most teljesen befedte a kristálytiszta hó. A negyvenes évei közepén járó, kissé elhízott férfi a szokottnál korábban indult el otthonról, úgy gondolta, inkább most csinálja meg az állomásbejárást, ebben a csikorgó hidegben nem mászkál kétszer. Végigjárta mindkét oldalon az állomást, rendben talált mindent, látszott, a váltókezelők megtisztították a váltókat az éjszaka esett hótól, de rövidesen újra le kell takarítani.
A forgalmi iroda ajtajánál letopogta a havat. Amikor belépett, megcsapta az olajos padló jól ismert szaga. A helyiségben meleg volt, a fekete vaskályhában pattogott a tűz. Rápillantott a falon függő szolgálati órára; hat óra negyvenötöt mutatott.
Az asztalnál ülő forgalmista felnézett az irományából, felállt. A belépő lerakta a kezéből az aktatáskát és az éthordót, amelybe a felesége - mielőtt a hat huszonötös gyorssal elutazott - bekészítette az ebédet.
– Bódis Mihály forgalmi szolgálattevő szolgálattételre jelentkezem – emelte tisztelgésre a jobb kezét.
Az éjszakás forgalmista is tisztelgett, aztán kezet ráztak.
– Milyen volt az éjszakád Pista?
– Pocsék. Három tolatás ebben a rühes időben.... tíz percre sem tudtam lefeküdni – válaszolta. Szolgálat közben tilos volt aludni. A fogason mégis ott tartották a fekete vasutas birkabőr bundát, amit a padra terítettek, amikor elment az utolsó menetrend szerinti személyvonat. Így legalább éjfél után kicsit kinyújtóztathatták a derekukat, ha nem volt vonatforgalom.
Gyorsan átestek a szolgálatátadás formaságain. Pista elmondta a szükséges információkat, a vonatforgalmi értesítéseket, a pillanatnyi vonat-és tolatási helyzetet, átadta az érvényes táviratokat, közölte, hol vannak lassújelek és vágányzárak, aztán már nyújtotta is Mihály elé a szolgálatátadó könyvet, hogy írja alá. Még ejtettek pár szót az időjárásról, aztán sietve indult haza. Minél előbb szeretett volna ágyba bújni.
Mihály, amikor magára maradt, karóráját a kerek alumínium szolgálati órához igazította. Ezután az állomásközi távbeszélőn először a váltókezelőinek, utána pedig a szomszédos állomásokon dolgozó forgalmistáknak is bejelentkezett, hogy átvette a szolgálatot. Nem jeleztek egyik állomásról sem vonatérkezést, leült az asztalához és kipakolta fiókjából személyes dolgait; a fa tolltartót, a piros és kék tintaceruzát, a ceruzahegyezőt, az üvegpoharát… Hallotta, hogy Balla bácsi, a málházó, valahol kint lapátolja a havat. Mihály úgy gondolta, megnézi a parancskönyvet, nincs-e benne valami új bejegyzés. Hasogatott a feje. Mérges volt magára… Tegnap kiment a szőlőbe bort fejteni, a hegyszomszédok észrevették és jöttek egymás után. Jó kis házi kisüstivel kezdték, utána meg kellett kóstolni az újbort is... Nem is emlékszik, hogyan jutott haza… hogyan került ágyba... Etelka, a felesége reggel nagyon morcos volt. Mindig megfogadja ilyenkor, hogy nem iszik többet… Csak hát ki tud parancsolni magának, amikor jönnek a cimborák? Most meg iszonyúan rosszul van… hasogat a feje… a gyomra is rettenetesen ég… Reméli, rakott az asszony ecetes uborkát, az jót szokott tenni másnap… Ráadásul rosszat is álmodott, verítékben úszva ébredt fel. Egy személyvonatot menesztett, a szerelvény húzott ki az állomásról…, a jobb oldali jelző mögött hegyszoros volt és völgyek. Sétált vissza a forgalmi irodába, amikor váratlanul csattanást hallott… odanézett…, a vonat, mint egy hatalmas óráskígyó tekeredett le a viaduktról… zuhant a mélységbe…, ő eldobta a tárcsát és rohant a vonat felé, üvöltött, de hang nem jött ki a torkán…
– Adjon Isten, Miska! – szakította meg gondolatait az ajtóban megjelenő öreg vasutas.
– Szervusz, Balla bácsi.
– Nem akar elállni… hogy a rossebb egye meg… - morogta az öreg, miközben leverte válláról és sapkájáról a havat.
– Úgy látszik, fehér karácsonyunk lesz – jegyezte meg Mihály inkább csak magának.
A málházó megkotorta a parazsat a kályhában, a szeneslapáttal dobott a fekete diószénből a tűzre. Odaballagott az asztalához, elővette táskájából a kockás konyharuhába takart kenyeret, a zsírpapírból a szalonnát, kinyitotta a bicskáját, és elkezdett falatozni. Mihály nézte az öreg barázdált arcát. Jövőre nyugdíjba megy, negyvenkét évet húzott le a vasútnál. Erről eszébe jutott, ő hogyan kezdte. Nem készült soha vasutasnak, inkább csak az anyja erőltette. Hogy „úriember” legyen belőle…, ne a földet túrja egész életében! Pedig módos gazdáknak számítottak, szerette a földet, főleg a szőlőt, de az állatokat is. Gyerekkorában, amint hazaért az iskolából, behajította az iskolatáskáját az udvarra, és ment is a lovakhoz! Az érettségiig el sem jutott, csak a középiskolát fejezte be. Volt olyan évfolyamtársa, akit az iskolapadból vittek el katonának. Akkor inkább a vasút! Biztos, nyugdíjas állás… fix fizetés… Jó a munkaidő beosztás is; tizenkét óra szolgálat után huszonnégy szabad. Mehet kötözni, kapálni, szüretelni, kukoricát, krumplit szedni a háztájiba… Kapnak arcképes igazolványt is… van kedvezményes utazás… egyenruha… Amikor megnősült, szolgálati lakást is kapott.
A váróterem felől mocorgást hallott. Fél nyolc. Felállt, hogy kinyissa a jegypénztárat. Nem volt sok felszálló utas. A jákó-nagybajomi távbeszélő élesen berregett, engedélyt kérnek a nyolc órás személynek.
– Mehet-e körülbelül hét óra negyven perckor a négyezerhuszonegyes Beleg állomásra? – kérdezte a forgalmi szolgálattevő.
– Vonatot nem indítok. A négyezerhuszonegyes Beleg állomásra jöhet. Bódis Mihály.
Alig tette le a fekete kagylót, megcsörrent a somogyszobi állomás távbeszélője is, hogy a pesti gyorsnak engedélyt kérjen.
– Mehet-e körülbelül nyolc óra három perckor a négyezerharmincnyolcas gyors Beleg állomásra? Pavlovics József.
– Vonatot nem indítok. A négyezerharmincnyolcas gyors Beleg állomásra jöhet. Bódis Mihály.
Jelzőt állított, felvette a kabátját, fejére tette a piros tányérsapkát és kezében a vonatindító tárcsával kiment, hogy fogadja a személyvonatot. A peronon dideregve ácsorogtak az utasok. A hópelyhek vadul cikáztak a szélben. A bejárati jelző mögötti vászonfehér messzeségben feltűnt egy mozgó fekete pont, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. A mozdony az első vágányra kanyarodott be, megállt az állomásépület előtt. Mihály, miután fogadta a vonatot, futott vissza a havas vágányon át a forgalmi irodába, hogy a gyorsvonatnak jelzőt állítson. A két vonat itt keresztezte egymást. A pesti gyors pár perc múlva áthaladt az állomáson. A vagonok tetejét húszcentis hóréteg fedte.
Délelőtt a menetrendszerű személyvonatokon kívül két tehervonat és egy katonai szerelvény is áthaladt a behavazott állomáson. A katonavonaton a mozdony után kapcsolva első osztályú kocsi a tiszteknek…, utána a tehervagonokon ponyvával letakart harckocsik, lánctalpasok… tankok… oldalukra nagy fehér betűkkel ráírva: CCCP… Szoborszerűvé dermedt alakok álltak őrt, fehér csuklyás köpenyükből géppisztolycső meredt előre.
– Hogy rohadnátok meg… - mondta félhangosan Mihály, miközben menesztette a vonatot. Az apja, idősebb Bódis Mihály tartalékos tizedesként végigharcolta a Don-kanyart, hazafelé jöttek, amikor Breszt-Litovszknál hastífuszt kapott... Egy értesítés maradt utána a Magyar Vöröskereszttől. Mihály álmából felébresztve is tudta a tartalmát: „… súlyos veszteség feletti fájdalmukban hazafias szívünk egész melegével osztozunk és a gyászba borult családnak őszintén átérzett részvétünket nyilvánítjuk, kérjük a Magyarok Istenét, adjon Önöknek erőt és megnyugvást…” Már két évvel túlélte az apját…
Fél tizenegy után még vadabbul kezdett esni a hó. A hőmérséklet tovább csökkent. Balla bácsi nem győzte lapátolni a havat. Mire végzett, kezdhette elölről… A fél tizenkettes személy negyedórás késéssel érkezett a havazás miatt.
Amikor elment a személyvonat, Mihály öntött a bádogkannából a lavórba vizet. Megmosta a kezét, feltette az alumínium éthordót a kályhára, hogy megmelegítse az ebédet. Bekanalazta a levest, a másodikat, ami paprikás krumpli volt, két ecetes uborkával… Hat óra körül biztosan itthon lesz az asszony a gyerekkel. Vacsorára süthetne krumplit, nagyon megenné szalonnával, jó kis lila hagymával…
Ebéd után Mihály kilépett a forgalmi iroda elé, hogy megnézze a hőmérőn, hány fok van. Az épület sarkánál Robi, a postásfiú kanyarodott be, a sűrű hóesésben inkább csak a hangját lehetett hallani.
– Hogy a fene enné meg ezt az átkozott időt!... Azt hittem sose érek ma ide! Teljesen átfagytam… - dőlt belőle a szó, miközben verte le csizmájáról a havat. – A faluban már nem lehet látni a járdákat… Dani Sanyi bácsi is befordult a szánjával a téesz iroda előtt az árokba, csak traktorral tudták kihúzni… - Gémberedett ujjaival kicsatolta a hótól vizes, barna postástáskát és kirakta a leveleket. Átmelegedett kicsit, aztán indult tovább.
A következő egy órában Mihály kint csúszkált a havas vágányok között, tolatást irányított. Úgy érezte, jéggé fagyott.
A fél négyes személy már több mint egy órát késett. A vagonok tetejéről vastag jégcsapok lógtak. A leszálló utasok sietősen bukdácsoltak keresztül a hókupacokon, és eltűntek az állomás kijáratánál. Mihály fel-le emelte a tárcsát. A kalauz belefújt a sípjába, fellépett a behavazott vonatlépcsőre… A mozdony sisteregve eresztette ki a füstöt. Az ütközők egymáshoz csapódtak, a vonat megindult. A hóra fekete korom szállt… A párás vonatablakokból elcsigázott utasok tekintgettek kifelé. A forgalmista állt az elhaladó vonat mellett, és elkomorult arccal hallgatta, hogyan kattognak a gyorsuló vonatkerekek a tükörfényes sínen…
*
Mihály rakott a tűzre, a kályhában magasra csaptak a lángok.
Kint a lámpa fényénél lehetett látni, hogyan hordja a szél a havat. A farkasordító hidegben egy teremtett lélek sem járt az állomáson. A szolgálati lakásokban már felkapcsolták a villanyt. Az ablakokból kiáramló fény megvilágította a havat, amely vakítóan csillogott, mintha egy törött üvegtábla ezernyi szilánkja szóródott volna szét.
Mihály ránézett a szolgálati órára, a fekete óramutató hét óra húsz percet mutatott. Hol lehet a hatos személy…? Kint süvített a szél, egyre nagyobb hóvihar tombolt. A tetőről hatalmas porhófelhők csaptak le. Tovább hűlt a levegő, az ablak sarkában jégvirágok jelentek meg. A szél az ablaküvegek közé is befújta a havat.
Megkérdezte a szomszédos állomást. Amit a jákói forgalmistától hallott, még nyugtalanabbá tette. A hatos személyvonat a sűrű havazás miatt Kaposvárról másfél órás késéssel tudott elindulni, Kiskorpádról még eljött, a nyílt pályán Jákó-Nagybajom előtt azonban elakadt egy hótorlaszban, most küldtek oda a pályamesterek hókotró segélymenetet, hogy kiszabadítsák…
– A keserves istenit! – csapta le a távbeszélő kagylóját. Az nem érdekelte, hogy nem tudják leváltani, hogy reggelig szolgálatban marad, de mi lesz a családjával?... Ha nagy késéssel indult a vonat, akkor tömve volt már, mire Kaposvárra beért. Volt-e ülőhelyük? Kint vesztegelnek a nyílt pályán… ez akár órákig is eltarthat… Hogyan fognak hazajönni? Hol fognak éjszakázni? Lehet, hogy vissza kell tolni a szerelvényt Kiskorpádra. Vagy át kell szállniuk, mert csak a vonat egy része mehet tovább. Mi lehet velük ebben az istenverte időben?... Hogy tudnak átszállni?...
Az ablakon már nem lehetett kilátni. Kint orkánerejű szél tombolt, az ajtó alatti réseken is befújta a havat.
A faluban vonyítottak a kutyák.
Negyedóránként felhívta a jákói forgalmistát, de az sem tudott újabbat. Tíz óra után már hiába tekerte a kurblit, a vonal süket volt. Biztos leszakította a szél a vezetékeket. Magába roskadva ült az asztalánál, az óramutató idegtépő karistoló hangja jelezte a vánszorgó időt.
Nem bírta tovább idegekkel. Felvette a kabátját, a bundás sapkát a fejére húzta, és felkapta a hólapátot. Gondolta, elszórja a havat az iroda előtt, addig is megy az idő. Ettől a tétlenségtől és kilátástalanságtól úgy érezte, megbolondul. Valamit csinálnia kell!… Valamit ki kell találnia!…
Éleset nyikordult az ajtó, amikor kilépett. A jeges szél az arcába vágott. Az iroda előtt a lába térdig süppedt a hóban.
A szolgálati lakások ablakai már sötétek voltak, csak a hó világított az éjszakában.
Erősen megmarkolta a hólapát nyelét, előregörnyedt, és a lapátra tolta a havat. Megemelte és oldalra dobta. Hihetetlen erővel és lendülettel dolgozott, tolta a lapátra a havat, szórta méterekkel arrébb. Gyorsan haladt, a szél azonban meg-megkavarta, és visszahordta oda, ahonnan már ellapátolta. Nem törődött vele, rendületlenül dolgozott, tolta, lapátolta, dobálta a havat… csak leheletének párája látszott a dermesztő hidegben… Düh és kétségbeesés emelte a karját… A szél nagy erővel söpört végig, és magával vitt egy-egy leszakított faágat, felkapott egy bádogvödröt, vagy kerítésdarabot, aztán kissé arrébb odavágta.
Mihály úgy érezte, nem képes gondolkodni… leállt az agya. A hideg a csontjáig hatolt, rettenetesen fázott. A fagy vörösre marta borostás arcát. A viharos szél időnként akkorát lökött rajta, hogy alig bírt állva maradni. A havat az arcába csapta, szemöldökén és szempilláján lerakódtak a hópelyhek, alig látott. Éles fájdalom hasított a fejébe… Mit tegyen? Hogyan hozza őket haza? Hol lehet most Etelka a beteg kislánnyal? Hat éves korában állapították meg a diagnózist; izomsorvadás. A felső tagozatot ősszel kezdte az internátusban, még a vasútigazgatóhoz is elment, hogy felvegyék. A szomszéd faluba nem tudott volna naponta átjárni… Mi lehet velük? Lapátolta a havat, közben az egyik széllökés olyan erővel vágta oldalba, hogy elesett. Sűrű káromkodások közepette négykézláb állt, feltápászkodott. Lapátolt tovább. Látta maga előtt, ahogy Etelka cipeli Kingát... és a felesége elcsúszik, nem bírja tartani a gyereket, elesnek mind a ketten… És, ha megfagynak?… A gyerek nem tud rendesen mozogni, hamar kihűlhet… Nem ér az élete semmit nélkülük! Szenteste még az éjféli misére is elmegy az asszonnyal, csak most segítse őket haza valahogy az Isten!... Drága kislányom! – jajdult fel. – Nem tudlak meggyógyítani… Most meg a hó fogságából sem vagyok képes kimenteni?... Hogyan menjek értetek? Istenem! Segíts! Milyen apa vagyok én? Hát milyen apa vagyok én, hogy hagyom a családomat odaveszni?... Beledöglöm… Megyek, és felkötöm magam, ha valami bajuk esik!... Mit csináljak? Miért nem kísértem el Etelkát? Mekkora barom vagyok! El kellett volna cserélnem a szolgálatot, és vele menni a gyerekért, akkor ott lehetnék most velük…
Zihálva lapátolta tovább a havat, kicsorduló könnyei ráfagytak az arcára. Érzéketlenné vált ujjaival alig tudta fogni a hólapátot, de lapátolt tovább… Megemelte a súlyos, vizes havat, megfordult és oldalra dobta… Tolta a lapátra és szórta egyre távolabb. Rendületlenül dolgozott, tolta, lapátolta, dobálta a havat… közben egyfolytában beszélt és szitkozódott magában…
Hirtelen megállt. Csönd volt. Baljós csönd…
A faluban elhallgattak a kutyák.
Úgy érezte, itt a világ vége.
A hó nagy pelyhekben hullott. A bejárati jelző felé nézett, ahol a hófüggönyön keresztül megpillantotta az első vágányon a 424-es gőzmozdonyt. A vasmonstrum úgy magasodott fölé, mint egy szunnyadó földönkívüli fekete óriás. Azt hitte hallucinál. Becsukta a szemét, aztán kinyitotta. A kimerültségtől látomásai vannak? Mikor került ide ez a mozdony? Nem is emlékszik, mikor állították félre… Mi ez? Varázslat? Elindult a mozdony felé, minden lépésnél térdig süppedt a hóban. A hólapáttal lekotorta a havat a vaslépcsőről, fellépett. Az utolsó lépcsőfoknál megcsúszott, majdnem hanyatt vágódott, az utolsó pillanatban kapta el a vaskorlátot. A mozdonyfülke ajtaja nagyot nyikordult. A sötéthez lassan hozzászokott a szeme, és meglátta, hogy a kazán mellett ott sorakoznak a farönkök a feketeszén kupac mellett. Nem gondolkodott… gépiesen cselekedett, dobálta be egyenként a kazánba a fát… Fogalma sem volt, hogyan indítja majd el a mozdonyt. A tűztér egyik sarkában megtalálta az olajos géprongyot… Emlékezett arra, ellenőrizni kell azt is, hogy a kazánban van-e elegendő víz… Lángra lobbant a tűz és szép lassan melegedni kezdett a kazán. Két-három óra elteltével megmozdult a kazánnyomásmérő mutatója… Mihály ellenőrizte a légsűrítőt és a generátort is, ahogy egyszer valamelyik mozdonyvezető megmutatta neki. Tett a tűzre…, kinyitotta a segédfúvót… A kazánnyomás elérte a tíz bart… Indulhat!... Most legyen vele az Isten! Kivette üresből a rövidre záró szelepet, és maximális előremeneti állásba tette az emeltyűt. Óvatosan nyitott a szabályzón, és ráengedte a gőzt a hengerekre… A lomha és álmatag kerekek nyikorogva, csikorogva pördültek a sínen…
*
A fekete mozdony szuszogva, fújtatva tolta maga előtt a havat az éjszakában. Hómezők felett… jégkristályos hó alatt roskadozó fák között. A szikrák pattogtak… izzott a parázs a kazánban, forogtak a tűzpiros kerekek a fényes sínen… hatalmas szürke gőzfellegek szálltak a fagyos levegőben. A váltókon dülöngélt, ingott a fekete mozdony… forogtak a kerekek. Szuszogva, fújtatva tolta maga előtt a havat… szikrák pattogtak… parázs izzott a kazánban. Forogtak a tűzpiros kerekek… gomolygó gőz szállt a hidegben.
A havazás elállt.
A mozdony lassított, majd sisteregve, hatalmas gőzfelhőt az ég felé fújva, pöfékelve megállt.
A vágányok melletti méteres hófalnál édesanyjába kapaszkodva állt Kinga hófehér kötött sapkában, vastag posztóféle anyagból készül sötétkék télikabátban, gallérján bordó bársony paroli aranyszínű szárnyaskerékkel.
Mihály odalépett hozzájuk.
Anyámat átölelte, aztán engem, és ölbe vett. Jó volt hozzá bújni, rátenni vállára a fejem. Éreztem ruháján az olaj- és füstszagot, hallottam, ahogy ropog talpa alatt a hó. Nem féltem. Lépegetett velem fölfelé a havas vaslépcsőn. A mozdony ajtajánál megcsapott a kazánból kiáramló tűzforró levegő… Az ablak mellé tett le, anyu mellém ült és megfogott, hogy ha majd indulunk, nehogy leessek. Egyujjas kesztyűmmel rajzolgattam a deres ablakra, később letöröltem, és csak néztem, hogyan csillog kint a hó, hogyan suhannak el mellettünk a fák… és a fekete égen ezernyi parányi csillag ragyog, mintha valaki teleszórta volna apró gyémántokkal. Tudtam, hogy apám értünk jön…, ha ő nem tud jönni, akkor az angyaloktól kér segítséget…
Csapó Endre: Három csapás Európára
Európa számára a XXI. század a békés fejlődés ígéretével mutatkozott be, 2004-ben Magyarország népe is reményteli várakozással szavazott belépni Európa államainak, nemzeteinek közös képviseleti szervezetébe. Néhány év múltán mind sűrűbben megmutatkozott az ellentét az uniós csatlakozás várakozásai és a megvalósulás tényei között.
Ma, 12 év után tisztán kibontakozik az Európai Unió valóságos képe: egy központi diktatórikus kormányzat épült fel egy monstrum adminisztrációval a demokratikus képviseleti rendszer fölé. Most sürgeti Amerika az egészen szoros alárendeltséget megvalósító Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséget (TTIP). Gigakorporációk veszik át az irányítást a nemzetállamok felett. Ez az egyik csapás.
Előbb szórványosan, majd másfél évvel ezelőtt robbanásszerűen bontakozott ki a menekültek áradatával az Európát elözönléssel fenyegető invázió. Ez a második csapás.
Amerikai és a NATO fegyveres egységek gyülekeznek Oroszország nyugati határain, amihez a hozzácsatlakozást megköveteli Amerika Európa országaitól NATO-szövetségi kötelesség alapján. Így fokozatosan kibontakozik az ellenséges állapot Oroszország és Európa között, annak ellenére, hogy ilyen állapotnak nincs alapja, és nincs értelme egyetlen európai ország számára sem. Ez a harmadik csapás.
Mindhárom csapás bármely egyike is veszélyes Európa számára. Nehezen zárható ki olyan felfogás, ami szerint a három szervesen együvé tartozik. Közös abban, hogy egyaránt Európa-ellenesek.
Vegyük az első csapás esetét
Európa egységesítése kérdésében éles eltérés van abban, hogy mit akarunk összegezni: Európa országait, tehát azok népeinek önkéntes csatlakozását minden közös érdek közös védelmére, vagy olyan államot gondolunk eredményesnek, amely Európa teljes népességét egyetlen főhatóság alatt képviseli és irányítja. Végnélküli vita folyik a népegyéniségek összeolvadásának veszélyei és előnyei kérdésében.
Ez a vita azonban post festa, mert a létrejött Európai Unió az Északamerikai Egyesült Államok szerkezetét követő mintára épült, amerikai kezdeményezésre, USA katonai és politikai domináció idején, mellőzve a korábbi európai egységesülés nemzetek uniójára alapozott elképzeléseket. Ez az USA-minta ma még nem szilárdult meg az erős nemzetállami ellenállás miatt, de az EU minden vezető intézménye személyi állományának elszánt nemzetellenessége kétségen kívüli.
Nekünk magyaroknak, és feltehetően a többi, későn csatlakozó országoknak is, nehéz elfogadni a teljes szétolvadás követelményét. Valójában érthetetlenül vizsgáljuk a nyugat-európai országok szolgálatkészségét, amivel mindenben azonosulnak az amerikai politikai eszmerendszerrel, a liberalizmusnak azzal a torz változatával, ami neoliberalizmus néven ismert. Ennek lényege: eltakarítani mindent, ami akadályt jelent a nemzetközi nagytőke gazdasági, terjeszkedési és politikai útjában. Szelídebb fogalmazásban a gazdaság (tőke, áru, munka) teljesen szabad forgalma. Ma már nincs olyan politikai párt (mozgalom, irányzat), amely nem ebben fogalmazza meg alapelvét. Másszóval, ma már nemcsak az amerikai politikai szisztéma egyelvű (egypetéjű), hanem Nyugat-Európa országainak minden parlamenti pártja egyszínű liberalista, legyen az szociáldemokrata, kereszténydemokrata, zöld vagy egyéb marxista. Kimondhatjuk, a kapitalizmus megalkotta az eszményi kommunizmust, aminek hitelveit a globális média hirdeti ki, ahol már nincs többé ellenzék. Ami mégis más, annak nincs helye a demoráciában, az populizmus, nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus, tehát üldözhető.
Ebben a politikai közegben mindent aszerint ítélnek meg, hogy mennyiben felel meg a fennálló eszmerendnek. A pártszisztéma alkalmazottai ehhez igazodnak. Ebben a „demokráciában” a pártok döntenek, azok tagjai kötelesek a pártvezetőség döntéseit követni. A parlamenti képviselők is természetesen, hiszen a nép a pártokra (jelöltjeire) szavaz. Akkor is, ha más véleménye lenne, de azt, jól megfizetett alkalmazotti hűséggel elhallgatja.
Ez a társaság teljesen alárendelten kiszolgálja az amerikai törekvéseket, amelyeknek legbrutálisabbja a már említett Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP), amit Brüsszel már el is fogadott.
Röviden szólva ennek a szabadkereskedelmi megállapodásnak legfontosabb lényegét tekintve semmi köze a kereskedelemhez. Ugyanakkor súlyos következményei lesznek szó szerint minden területre, amelyek az egyén vagy a közösség számára fontosak: egészség, oktatás, környezetvédelem, privátszféra, gyógyszerekhez való hozzáférés, a sort hosszan folytathatnánk.
Ez az egyezmény főként tulajdonjogi szerződések sora, amelyekben a multik titkos többségi részvénytulajdonosai jogait rögzítik, annak biztosítékával, hogy a multinacionális cégek szabadon, kötöttségek és állami-hatósági szabályozás nélkül tevékenykedhessenek az érintett országokban.
A rendszer egyik legtöbbet kritizált eleme az úgynevezett „Befektető és Állam közötti vitarendezés” (ISDS). Ez egy titkos nemzetközi bíróság, amely a multiknak lehetővé teszi, hogy az államokat szinte bármiért bepereljék, amely szerintük befektetéseiket vagy hatékonyságukat érinti. Ha egy tiltakozás kihat a profitjukra, perelhetnek. Ha egy törvény érinti a profitjukat, perelhetnek. Ha egy új szabályozás hatással van arra, hogy hol és mit akarnak kezdeni a pénzükkel, szintén perelhetnek. Ez egy új hatalom, amellyel az amerikai vállalatokat ruházzák fel, hogy az európai államokat beperelhessék.
Lényegében egy párhuzamos jogrendszer, amely csak rájuk vonatkozik. Normál embereknek, hazai vállalkozásoknak, kormányoknak nincs hozzáférése ehhez a jogrendszerhez. Csak a külföldi befektetőknek áll mindez rendelkezésére, esetünkben amerikai cégcsoportoknak.
Nézzük a második csapást
A közel-keleti, évtizedeken át tartó amerikai háborúskodás következtében Európára zúduló menekült- és szétvándorló áradat befogadása kérdésében nem a következményeinek mérlegelése képezi a liberalisták döntését, hanem a pártutasítás, ami természetesen további magaslatokról érkezik. Politikai elemzők fenntartják a szándékosság fennállását, Európa szándékos elárasztása folyik a kézenfekvő (melléktermék) tömegek rázúdításával, annak faji és kulturális kevert állapotba döntése érdekében. A nemzetállami kereteket ezzel lehet leggyorsabban szétbontani. Keverék népség fölött könnyebb uralkodni. Jó példa erre Angela Merkel német kancellár állásfoglalása. Aligha hihető, hogy olyan nagyon elment az esze, hogy ne fogná fel a következményeket. De az már nem érdekli, elkötelezettsége erősebb.
Nézzük a helyzetet a hit oldaláról. Nem lehet gondolkodó, hívő keresztény, aki nem kapta föl a fejét: mi történik itt?
Legújabban, a pápa eddigi ismert megnyilatkozásai után azzal lepte meg a világot, hogy a politikai mezőny legexponáltabb színterére lépett. Egy világvallás vezető tekintélyét, Krisztus földi helytartói karizmatikumát dobta bele a mérlegnek abba a serpenyőjébe, amelyben annak a földrésznek a pusztulását készítik elő, amely adta a kereszténységet a világnak.
Május 6-án Ferenc pápa kihallgatáson fogadta az Európai Unió Rómában tanácskozó vezetőit, átvette a Károly-díjat, a legjelentősebb európai kitüntetésnek számító elismerést. „Szívből köszöntöm Önöket, és köszönetet mondok jelenlétükért. Különösen hálás vagyok Marcel Philipp, Jürgen Linden, Martin Schulz, Jean-Claude Juncker és Donald Tusk úrnak kedves szavaikért. Szeretném hangsúlyozni azon szándékomat, hogy a nagybecsű díjat, mellyel kitüntetnek, Európának ajánljam. […] Azt mondtam az EP-képviselőknek, hogy több szempontból is egyre általánosabbá válik a benyomás, hogy Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és nincs életereje, és hogy az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék elvesztették vonzerejüket; az emberek egy lehanyatlott Európát látnak, amely – úgy tűnik – elveszítette szülő- és teremtőképességét.”
Ilyen bevezetés után azt várnánk, hogy felsorolja az okokat, a reá zúdított két világháborút, a szovjet megszállást, az amerikai gyámkodást, mint erőtlensége okait. A Szent György-legendára hivatkozás is elmaradt, nem tette követendő példaként, hogy György vitéz szembeszállt a veszedelemmel. Az idézett szövegben nem Európát félti, nem az egyház védelmére buzdít. Így indokolja meg álláspontját, a migránsok befogadását. Lesz itt majd: „lelkesítő nagy eszme, szülő és teremtő képesség”.
A Vatikánba vizitáló urak rangos kitüntetést vittek a pápának, aki kifejezte közéjük tartozását a célban, ami Európa közeli nagy átalakulását hozza, megemlítve a vallások egybefogását is. („Ma sürgetően szükségünk van arra, hogy képesek legyünk »koalíciókat« kötni, de nem csak katonaiakat vagy gazdaságiakat, hanem kulturálisakat, oktatásiakat, filozófiaiakat és vallásiakat.”)
Nagy libaralista győzelem a pápa bevonása abba a politikába, ami a földrész jelen függőségét „önkéntes” módon véglegesítené. A pápa kedves vendégei abból a fél-Európából érkeztek, ahol a vallást már száműzték nemcsak a politikából, de iskolákból, kulturéletből is. A szekularizációs, vallásellenes, nemzetellenes irányzatok ezentúl vatikáni erkölcsi bizonyítványukat mutogatják a vasfüggöny-kalodából kikerült országok katolikus tömegeinek, akik a (ma már meghaladott) hit erejével vészelték át a nehéz időket, hogy: kövessétek immár a megszentelt liberalizmust!
Az inváziós bevándorlás hírei, tényei eléggé ismertek Olvasóink körében. Elég idézni egy német rendőrnőt, aki a menekültek dolgait szakmailag ismeri, könyvet írt Németország kék fényben címen. „Szeretem a hivatásomat, de egyre nehezebb lesz. Ismerek idősebb kollégákat, akik időközben megkeseredtek. Nem akarom, hogy velem is ez történjen majd” – írja a görög származású Tania Kambouri nevű rendőrnő. Beszámol arról, hogy hiába lép fel rendőrnőként, egyre többször megütik őt. Csoda, hogy eddig nem tört össze az arca, és szem-bevérzéssel és kék foltokkal megúszta. Ugyan őrizni próbálja a nyugalmát és a hidegvérét, de idő kell neki ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket feldolgozza magában. A rendőrnő úgy látja, egyre inkább több a rendőrök elleni erőszak és egyre kevésbé tisztelik őket. Elmondja azt is: muszlim migránsok támadják így az államhatalmat. „Ez nem származás vagy vallás miatti, rasszista előítélet, hanem egyszerűen tény, hogy egyes társadalmi csoportokra feltűnően jellemzőek bizonyos magatartásminták és bűncselekmények.” A rendőrnő szerint általános a tisztelet hiánya, a német alaptörvény és az emberi jogok semmibe vétele, miközben belterjes párhuzamos társadalmi struktúrák alakulnak ki, az integrációs szándék pedig eltűnik. Kambouri szerint ezt nem csak ő mondja, a kollégái is meg tudják erősíteni azt. Könyvében a politikai elit mellett támadja „a kritikátlan multikulti társadalmi romantikájában hívőket” is, akik szerinte „egyből iszlamofóbiát és idegengyűlöletet kiáltanak”. A rendőrnő szerint a multikulturalizmus sok veszéllyel jár: egyes kulturális és vallási hagyományok nem egyeztethetőek össze egymással. Szerinte ennek belátása nem jobboldali populizmus, hanem egészséges emberismeret kérdése.
Végül a harmadik csapás
Jelentős változtatást, a fennálló rend eltakarítását háborús állapotok között lehet gyorsan és véglegesen végrehajtani, parancsuralmi helyzetben, háborús érdekekre hivatkozva.
Európa két irtózatos méretű háború következményeivel jutott el mai kiszolgáltatott állapotába. Bő száz évvel ezelőtt az emberi világ, civilizáció, kultúra, művészetek, természettudomány, tudományos kutatás, társadalomelmélet stb. terén vezető nagyhatalom volt. 1945 óta képtelen visszanyerni korábbi helyzetét a folyamatos téridegen hatalmak ránehezedő nyomása miatt. Atlantizmus a neve annak az amerikai kötődésnek, ami Európát maga alá gyúrta. Katonai szárnya a NATO (North Atlantic Treaty Organization), aminek ezidáig semmi, mostantól pedig fontos szerepe lesz.
Amerika elvesztette a fogást az orosz birodalom felett, nem tudta megtartani a szovjet állam összeomlásával megnyílt gazdasági behatolás esélyeit. Azt a fajta privatizációt, mint amivel adósságszolgaságra kényszerítette az általa negyvenöt évre szovjet szolgaságra vetett országokat.
Attól fél, hogy Európa is kinő a vasmadár szárnyai alól. Az iparosodott Európának szüksége van az orosz területek energiai és ásványi kincseire, amik akkor válnak majd csak értékké az oroszok számára, ha eladják Európának. Ezt a természetes geopolitikai érdekszövetséget sikeresen megakadályozta az angol–amerikai bankhálózat Oroszország bolsevizálásával és két Európa-ellenes világháborúval, 45 éves közös megszállással, majd Európát szövetségesi redszerébe kényszerítésével, mindmáig. Nem Ukrajna függetlensége, területi épsége a gond New York Empire számára, hanem a békés állapotokban megérlelődő lehetőség Európa és Oroszország gazdasági egymásra utaltságának érvényesítése.
Kézenfekvő a stratégia: Európát vissza kell fogni fejlődésében, Oroszországot el kell szigetelni Európától.
Amerika nem fog inváziós háborút indítani Oroszország ellen. Ismeri Napóleon és Hitler tévedését. Amerikának permanens háborús helyzet kialakítása és fenntartása kell, ami megakadályozza az Eurázsia terv létrejöttét. A Szovjetunió volt sérültjei: a balti államok, Lengyelország, szívesen résztvesznek az amerikai fegyveres demonstrációban, és persze az opportunista Románia is.
Törökország egy külön eset. Történelmi hőskorának emlékezete diktálja számára az új behatolást Európába. Ezt Amerika támogatja régóta, befogadta a NATO kebelébe. Déli irányban is szövetséges Izraellel, ami egybevág az amerikai szövetséggel. Mindez meghozza Törökország részére a beépítkezést Európába. Viszonzásul országa amerikai hadi bázis az Oroszország elleni háborúskodáshoz.
Így terjeszkedik ki a permanens közel-keleti háború északra, Kelet-Európára, amihez minimális amerikai katonai részvétel szükséges.
Európa ébredezik
Súlyos veszteséget szenvedett Angela Merkel pártja, a Keresztény-demokrata Unió három német tartományi választáson március 13-án. Ez előre vetíti a jövő évben esedékes németországi parlamenti választások eredményét. A legmeglepőbb fordulat azonban az – és emiatt sokan politikai földrengésről beszélnek –, hogy a 2013-ban alakult, határozottan migrációellenes párt, az Alternatíva Németországnak (AfD) két tartományban a harmadik helyen végzett (15,1, illetve 12,6 százalékos eredménnyel), Szász-Anhaltban pedig a választópolgárok 24,2 százaléka adta a voksát az alakulatra, ezzel a második helyen végzett. A párt ezzel bebetonozta magát a német politikába mint a harmadik legerősebb formáció a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták mögött.
A német közgazdászok kételkednek abban, hogy a bevándorlásnak pozitív gazdasági hatása lesz. A migránsok állami támogatásra szorulnak és a nyelvet sem ismerik.
Marjin Dekkers, a Bayer vegyipari konszern vezérigazgatója azt mondta, sokáig fog tartani a migránsok német munkaerőpiaci intergrálása. A migránsokat a német dolgozók szintjére kell hozni, ezt pedig évekig az államnak kell majd finanszíroznia. Szerinte nem szabad illúziókba ringatni magukat. Becslése szerint 15 évig tart majd, hogy a migránsok ne szoruljanak állami támogatásra, és képesek legyenek önállóan ellátni magukat. A német munkaerő magas szinten képzett, ezt kell nekik is elsajátítani, amit megnehezít a nyelvismeret hiánya is
A Magyar Nemzet „Nyíló szemű liberálisok” cím alatt írja az alábbiakat: „Most, hogy az iszlám itt van a maga valóságában, vége az illúziónak, az előrelátóbb liberálisok pedig válaszút elé kerültek. Ha megmaradnak a korlátlan bevándorlás pártján, akkor a vallástalanított Európa veszhet oda, s az ő életmódjuk szorul perifériára, továbbá – ha a sariát, az iszlám törvénykezést nézzük – illegalitásba. Ha viszont szembeszegülnek vele, akkor kénytelenek lesznek felülírni saját dogmáikat a multikulturalizmus áldásairól. Akadtak, bár egyelőre csak páran, akik elvégezték ezt a belső önvizsgálatot, és Európa védelme mellett tették le a voksukat. Jelzésértékű, hogy köztük vannak a jobboldali magyar kormányok ádáz kritikusai is (Konrád György, Heller Ágnes), valamint az a Kertész Imre, aki már tavalyelőtt megjelent könyvében figyelmeztetett arra, hogy a liberális Európa az iszlám korlátlan beáramlásának következtében felszámolja önmagát.A valóság egyre erőszakosabban dörömböl. Ég a ház, a zsarátnok pattogása pedig lassan kiveri az álmot a legelszántabb toleranciabajnok szeméből is. Van, aki már tűzoltásra kész, más még kótyagos fejjel ül az ágy szélén, és olyan is biztosan akad, aki addig kapaszkodik a párnájába, amíg lángra nem lobban az is. De egy biztos: Európa ébred.”
Az ausztráliai Magyar Élet 2016. május 19-i számában megjelent írás rövidített változata.
