Viczián Miklós: Ki ölte meg Jézust?

 

Mind a világi vélekedések, mind a különböző teológiai tanítások többféleképen magyarázzák, értelmezik Jézus Krisztus kereszthalálát, és annak okozójaként, végrehajtójaként vagy önmagunkat, vagy másokat – népeket, hatalmi csoportokat – állítanak a vádlottak padjára. Így, húsvét előtt tekintsük át ezeket a nézeteket, és próbáljuk meg mögöttük, felettük megkeresni a Szentírás alapján a valóságos okot!

 

Tehát ki, kik okozták Jézus Krisztus halálát?


Pilátus és a római katonák?

Jézus Krisztus kínzásával, keresztre feszítésével kapcsolatos kegyetlenkedéseket a római katonák hajtották végre. Erről tanúskodnak az evangéliumok. Péter apostol is azt mondta a pünkösdi beszédében, hogy az ítéletet a jeruzsálemi tömeg és annak vallási vezetői hozták, de a kínzás, keresztre feszítés a pogány, istentagadó római katonák műve volt.
ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.
Pilátus adta ki a kivégzési parancsot, és a római katonák hajtották végre. Ők Jézus Krisztus gyilkosai. Pilátus gőgösen meg is jegyzi Jézus kihallgatásán (Jn 19,10), hogy
„Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?”

 

A zsidók?

A középkori keresztyénség – legalább is a politikai hatalommal erősen összeszövődött klérus – áthárította a felelősséget a zsidókra, mondván, a zsidó egyházi vezetők határozták el Jézus kivégzését, és ebben a szándékukban maguk mögött tudhatták a zsidó tömegeket, hisz kollektíven kiáltották Pilátus felmentő ajánlatára a „feszítsd meg”-et.
A római katonák parancsra cselekedtek, őket nem terheli felelősség, Pilátus pedig nyilvánosan is deklarálta, hogy nincs köze a gyilkossághoz avval, hogy mosta kezeit, és kikiáltotta Jézus ártatlanságát a nép előtt.
Az utókor, vagyis mi, még akkor nem is éltünk, tehát közünk sem lehet Jézus Krisztus keresztre feszítéséhez.
A gyilkosságot a korabeli zsidók követték el, s az utódaik sem vállalták a felelősséget a gyilkosságért, tehát kollektív felelősség terheli a zsidó népet.
Az egész nép így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt. 27,25)
Ez az ideológiai háttér számos zsidóüldözésnek teremtett alapot az évszázadok folyamán, köztük például a XV. század végi nagy spanyol vallási türelmetlenségnek is, melynek nyomán tömegesen kényszerültek zsidó családok elhagyni Spanyolországot. A zsidóságot, mint krisztusgyilkos népet valló nézet mai napig jelen van a világban.

 

Én, mi?

Református énekeskönyvünk egyik gyakran énekelt húsvéti dicséretében, a 340., „Te drága Jézus, mi történt tevéled” kezdetű éneknek a 3. versében ezt énekeljük:
Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit Te szenvedsz, Jézus, én okoztam, Fejedre hoztam.
Ez a vers egy általánosan elfogadott keresztyén nézetet fejez ki. Ennek értelmében én vagyok, (mi vagyunk) felelős(ek) Jézus Krisztus haláláért. Minden vétkünkkel növeljük szenvedését, minden vétkünk egy-egy újabb ostorcsapás Jézus megkínzásának szörnyű eseményében, vagy más képpel élve, egy-egy újabb kalapácsütés azokon a szegeken, amelyekkel keresztre szegezzük Jézust.
Így bűnbánatunk lényege az, hogy belátjuk szörnyű elvetemültségünket, és azért igyekszünk megtartani a törvényt, és többé nem vétkezni, hogy ne növeljük Jézus Krisztus szenvedését.
Az érvelés helyességének alátámasztására Péter apostol vádoló szavait idézzük az első pünkösdi prédikációból (ApCsel 2,23):
ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.
Tehát mai szóhasználattal élve: bűnszövetkezetben elkövetett, brutális gyilkosság történt, amiben mi is bűnrészesek vagyunk, és jelen, valamint jövőbeli elvetemültségünk visszamenőleges hatállyal növeli az áldozat szenvedését, hiszen bűneink büntetését szenvedte el, s minél több a bűn, annál nagyobb a szenvedés.

 


Az érvek hiányosságai

Mindhárom felsorolt álláspont – a jelentősen különböző megközelítés ellenére is – egy közös gyökérből ered, mégpedig a Szentháromság Istenhez való téves viszonyból. Mindhárom esetben ugyanis az emberről – a teremtményről – azt állítjuk, hogy hatalma van Isten felett. Az első két esetben magunkat mentegetve másokat vádolunk, a harmadik esetben ezt a gőgöt önostorozó szerénység mögé rejtjük ugyan, de akár így, akár úgy Isten fölé helyezzük magunkat: Ők vagy mi megöltük Jézus Krisztust.
Ehhez képest az alapvető tévedéshez képest másodrendű problémák is jelentkeznek:
Ha vétkeinkkel vertük keresztre, vagyis mi öltük meg Jézust, akkor Isten igazsága miért a gyilkosokat menti fel?
Hogy ölhettük meg mi, ha még nem is éltünk és ott sem voltuk? Hiszen Jézus Krisztus halála történelmi esemény volt egy adott helyen, egy adott időpontban.
A Szentírás egész gondolatmenete szerint mindenki a saját vétkei miatt kárhozik el (Ez 18. rész).
„Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik fia bűne miatt. Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel.” (Ez 18,20)
Nincs ilyen értelemben kollektív bűnösség, vagy Krisztus-gyilkos nemzet. A kollektív bűnösség csak abban az értelemben egyetemes törvény, hogy mindannyian (akár zsidók, akár pogányok) Isten országán kívül születtünk, s ha Isten meg nem könyörül rajtunk, ott is maradunk. Nem konkrét vétkeink, hanem elveszett állapotunk miatt vagyunk ítélet alatt.
Az ítéletet hozó zsidók, és az azt végrehajtó rómaiak közt nincs értelme különbséget tenni, hisz Jézus Krisztus már azt is ítéletre méltónak nevezi a hegyi beszédben, aki haragszik atyjafiára, hát még aki ártatlan vért ont, vagy erre indít másokat.

 


Jézus önkéntes, helyettes áldozata

Ha Pilátus gőgös kérdésénél nem állunk meg, hanem odafigyelünk Jézus válaszára (Jn 19,11):
„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked”,
akkor nyilvánvaló, hogy Pilátus is csak egy tehetetlen figura, akinek önmagától semmi hatalma nincs a Fiú Isten felett.
Péter pünkösdi beszédéből is nyilvánvaló, hogy itt nem az irigység és a gyilkos indulat győzedelmeskedett, hanem az isteni terv valósult meg (ApCsel 2,28):
„Azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.”
Még nagyobb nyomatékkal mutatja meg a valóságos erőviszonyokat a Jó Pásztor példázat végén Jézus Krisztusnak a saját küldetéséről tett vallomása (Jn 10,15 és 18):
„… én életemet adom a juhokért.”
„Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”
Isten Fia nem legyőzöttként esett áldozatul az emberi gonoszságnak, hanem önkéntes áldozatával, saját isteni döntéséből helyettünk elszenvedte a nekünk járó büntetést. Előre elszenvedte, és előre engesztelést szerzett. Más szóval, megelőlegezte a kegyelmet a jövőben elkövetett vétkeinkért is.
Az első jeruzsálemi gyülekezet még helyesen látta az erőviszonyokat, és helyes következtetést vont le, amikor Péternek és Jánosnak a nagytanács előtti kihallgatása után így imádkozott (ApCsel 4,27–28):
Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.

 

Ki ölte meg tehát Jézust?

Valóban igaz, hogy a mi bűneink miatt kellett meghalni.
Valóban igaz, hogy a nagytanács hozta a halálos ítéletet.
Valóban igaz, hogy a jeruzsálemi nép kiáltott rá feszítsd meg-et.
Valóban igaz, hogy Pilátus utasította a római katonákat az ítélet végrehajtására.
De Isten akarata volt az, amely eleve elrendelte a helyettes áldozatot, hogy se az isteni igazságosság, se pedig az isteni mentő szeretet ne csorbuljon, és Jézus Krisztus volt az, aki önként letette életét. Volt hatalma letenni, és volt hatalma felvenni.
Így Istent megölni nem áll módunkban, de kegyelméből élni – igen.

 

 

 

Hölderlintől, Hölderlinről

 

Friedrich Hölderlin

           Entwürfe, Grössere Fragmente

                                und Skizzen 1793-1806

An Diotima

 

 

    Fliegen die Zweige des Hains

Wie die Locken im Tanz; und wie auf  tönender Leier

      Ein erfreulicher Geist,

Spielt mit Regen und Sonnenschein auf  der Erde der Himmel;

      Wie in liebendem Streit

Über dem Saitenspiel ein tausendfältig Gewimmel

      Flüchtiger Töne sich regt,

Wandelt Schatten und Licht in süssmelodischem Wechsel

      Über die Berge dahin.

Leise berührte der Himmel zuvor mit der silbernen Tropfen

      Seinen Bruder, den Strom,

Nah ist er nun, nun schüttet er ganz die köstliche Fülle

      Die er am Herzen trug,

Über den Hain und den Strom, und …

 

Und das Grünen des Hains, und des Himmels Bild in dem Strom

      Dämmert und schwindet vor uns

Und des einsamen Berges Haupt mit den Hütten und Felsen

      Die er im Schosse verbirgt,

Und die Hügel, die um ihn her, wie Lämmer, gelagert

      Und in blühend Gesträuch

Wie in zarte Wolle gehüllt, sich nähren von klaren

      Kühlenden Quellen des Bergs, 

Und das dampfende Tal mit seinen Saaten und Blumen,

      Und der Garten vor uns,

Nah und Fernes entweicht, verliert sich in froher Vervirrung

       Und die Sonne verlischt.

Aber vorübergerauscht  sind nun die Fluten des Himmels

      Und geläutert, verjüngt

Geht mit den seligen Kindern hervor die Erd aus dem Bade.

      Froher lebendiger

Glänzt im Haine das Grün, und goldner funkeln die Blumen

Weiss, wie die Herde, die in den Strom der Schäfer geworfen

….

 

Friedrich Hölderlin: DIOTÍMÁHOZ* 

 

      Röppennek a ligetben az ágak   

Mint fürtök a táncban; míg hangzatos lanton

      Egy örömittas szellem 

Az Ég, esőt s napfényt játszik a Földön;

      Mint szerelmes civódásban

A megzendült húr futó hangjai fölött  

      Ezerrétű kavargás ha élled,    

Egymást cseréli árnyék és fény egy édes dallamos 

                                                                váltakozásban 

      A hegyek fölé s tova.

Nem is rég halkan érintette az Ég ezüstös cseppek 

                                                                               hullattán 

      Testvérpárját, az árt. 

Most van közel, most zúdítja rá áldásos nagy

                                                                    terhét, 

                                                                         

      A szívén hordozottat,

A ligetre, árra, és…

 

És a liget zöldje, és az Ég tükörképe az árban

      Homályba vész el és tűnik előlünk,       

Miként a magányos hegytető, kunyhókat és sziklákat

      Bújtatva ölén,

Úgy körüle a dombok, mint bárányok,          

      Virágzó bozótosba

 Finom gyapjúba takartan, mialatt életet isznak   

      Tiszta hűsítő forrásaiból a hegynek, 

És a párás völgy a vetéseivel és virágaival,

       És előttünk a kert,

 Közel és távolnak szüntén, veszejti magát

                                                  boldog zűr-zavarba

       És kioltva a Nap.

De ahogy oda suhogó özöne az Égnek

       Kivilágosodva, megfiatalodva

Boldog gyermekrajjal kilép fürdőjéből a Föld.

       Vidámabban élőbben

Csillog a ligetben a zöld, és még aranylóbban 

                                                 ragyognak a virágok

Fehéren, mint a nyáj, melyet az árba tuszakolt a pásztor…

                                                                                            

                                                                                   

Friedrich Hölderlin: SÄMTLICHE GEDICHTE  UND HYPERION, Insel Verlag, 1999

 

 

Német eredetiből Bérczy József és Elisabeth Bérczy Bernström által.

 

*Jegyzet: Az itt közölt strófák a költő ”Tervek, nagyobb töredékek, vázlatok” alcímet viselő, az 1793-1806-as évekből begyüjtött anyagából véve. 

A strófák ”An Diotíma”, hát Diotímához címezve, míg reánk ma úgy hat, hogy inkább neki, ( Susette-) Diotímának írva, festve, ha tetszik: ajánlva e kép a nyári tájról, az eső közeledtén, a zuhogásban, majd a derűben utána; DIOTÍMÁNAK! A címhez Susette nevét is adni nincs bátorságunk. bj, EBB

 

A magyar géniusz

Tisztelgés új Nobel-díjasaink, Karikó Katalin és Krausz Ferenc előtt

 

 

Ujjongtunk a hír hallatán, büszkeséggel töltötte el nemzetünk egészét – a nemzetünkét, hangsúlyozom újra, hiszen már a külföldieknek is észre kellett venniük, hogy a magyarok országa nem áll meg a hivatalos határoknál, hanem nemzetként folytatódik körben az országon túl és a messzi-messzi távoli földrészeken, igaz az utóbbiak többségéé csak szórványban, de magyarként.

A 2023-as fényes díjátadó ünnepséget nézte a televízión keresztül, aki csak tehette. Magam is meghatódtam, amint hazánkfiainak kimagasló tehetségét és lankadatlan munkálkodását méltatták, s közben eszembe jutott egy kiváló irodalomtörténészünk, aki éppen ezt írta meg egy érdekfeszítő szép könyvben: milyenek is a magyarok, akik közül sokan képesek a csúcsokat megközelíteni, vagy azokra fölhágni, mert jellemük és szellemük szinte predesztinálja erre őket.     

Hankiss János irodalomtörténészről van szó, aki ugyancsak a nemzetköziség talaján szolgálta az emberiséget. Itthon a debreceni egyetem tanára volt, s míg bejárta a világot, hirdette népünk értékeit, bemutatva más népekhez való kötődésünket. Munkája elismeréseként a francia becsületrenddel tüntették ki. Közoktatásügyi államtitkári feladatokat is ellátott, ám a fényes életpálya az új rezsim beköszöntésével be is fejeződött: 1945-ben bebörtönözték, megfosztották professzori rangjától, s könyvtári szolgaként folytathatta életét. Rosszra fordult sorsát hősiesen viselte, s már csak a szellem régiójából láthatta meg, hogy a debreceni egyetem tiszteletből tantermet nevezett el róla.

Missziójának tekintette a magyarság értékeinek közvetítését, s mélyen hitte, hogy a magyar kultúra akkor válik teljessé, ha kisugárzik Európára és az egész világra. E törekvésének kibontott részleteit A magyar géniusz című kiváló művében kötetbe is foglalta.

Az első megközelítés idegen tükörből láttatja a magyarságot: milyen magyar arc néz vissza ránk? Ma sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint például a középkorban. A mai nyugati világ fürdik a pénzben, a múlt kevéssé érdekli, még a saját múltja sem, nemhogy a mienk. Pedig a középkori krónikák tanúságtétele olyan fényes külföldi kapcsolatainkról regél, amelyekre a művelt nyugat is kíváncsi lehetne. Elég csak a magyar és európai királyi dinasztiák házasságaira és egyúttal hatalmi viszonyaira gondolnunk. 

A másik középkori értékmérő tanúság a vallásunk lehetne, amely akkoriban az egész életre kihatott. Így például a magyar szentek szokatlanul nagy száma, akik közül jó páran az ország krémjét reprezentálták és ismert európai szentekké lettek: Szent István és családja, Szent László, Szent Erzsébet, IV. Béla majdnem mindegyik gyermeke, a domonkos apáca Margittal az élen, és így tovább. 

Meglepő a mai ember számára szerzőnknek az a megállapítása, hogy különlegesnek számító nyelvünk akkoriban Európa keleti felében a diplomácia nyelve volt. A kultúra áthatotta az egész életstílust. Csak néhány töredéket villantsunk fel a régmúltból: Nagy Lajos király hétszáz évvel ezelőtt alapított egyetemét, Hunyadi János hősies csatáját, amelyre máig emlékeztet a déli harangszó, Hunyadi Mátyás udvarát, a humanisták eldorádóját, és folytathatnánk.

Mátyás a vihar előtti csend, mert hamarosan következett Mohács, a nagy összeomlás. Átéltünk tatárt, törököt és Mohács után a három részre szakad ország népe bizonyságot tett arról, hogy bármi történjék, rendíthetetlenül hisz az örök Magyarországban. 

Ha felidézzük szabadságharcainkat (Rákóczi, ’48, ’56), azt látjuk vég nélkül, hogy érzésvilágunk és a szellemi élet át meg át van szőve a haza problémájával. 

Következett a XX. századi borzalom, Trianon, az ország feldarabolása. Nem semmisített meg bennünket. A nemzet vitalitása kimagasló egyéniségeinek dinamikáját követve magához tért és az országrészek, elszakítva ugyan az anyaországtól, de mégis éltek. 

Félmúltunk, az ’56-os forradalom is megszedte áldozatait, miután a gúzsba kötött ország egy emberként leigázója ellen fordult.

Térjünk vissza „tükörképünkhöz”, ahhoz, amely a külföldi közvéleményben él, s amely – tapasztalhatjuk – nagyon is elrajzolt.

A kulturális elem persze benne van, de a cimbalom, a cigány, a csárdás, a „gulásch”, a hortobágyi puszta meg a sírva-vigadó mulatás még mindig jelen van a külföldi ember agyában. Ám ebben a színes kavargásban elvész maga a magyar társadalom.  

Szerzőnk azt már nem tudhatja, amit e sorok írója kérdésként fogalmaz meg: hova vezet majd ésszerű ragaszkodásunk ahhoz az Európához, amelyhez mindig is tartozni akartunk? Egyelőre rebellisként tartanak számon bennünket, mert nem értik, hogy nyugat és kelet felé egyformán látunk. Vajon, sikerül-e valaha is restaurálnunk a rólunk alkotott portrét?

Szerzőnk leszögezi, hogy a magyar ember nem széria-ember; semmi köze a gyártószalaghoz (…) Az, ami a magyar életében hőbb, színesebb, egyénibb, nem távolítja el a nyugati értelemben vett elsőrendű civilizációtól. Nem ahelyett, hanem azonfelül van. Többlet, nem pótszer. A magyar esztétikai életszemlélete semmit sem árt a magyar tudomány éleslátásának, a magyar munka intenzitásának. 

Hankiss sorsunkat nagyító alá véve úgy vélekedik, hogy csak isteni kéznek sikerülhetett kialakítania a magyar nemzet európai történetének szervesen egymásba kapcsolódó ezer esztendejét. Ő könyvének írása idején az 1896-ban ünnepelt millenniumi évfordulóra gondolt, ami azóta már sokkal több lett.  De a Kelet nyugatra került népének, azaz a magyarnak ennek előtte is volt történelme, amelyet hibátlan igazgyöngysornak vél a szerző, s ebből a láncból egyetlen gyöngyöt sem lehet kiemelni anélkül, hogy az egység ne veszítene mérhetetlen sokat eredeti értékéből. 

Olvasói előtt felidézi a Hősök tere szobrait. A tér félköríves oszlopcsarnokai szinte az egész magyar történelmet terítik elénk. Árpád vezér nyitja a sort, aki lovasszobrán ülve olyan, mintha a városba indulna az Andrássy út végéről, körülötte az oszlopsorban a honfoglaló vezérek meg az Árpád-utódok, és a későbbi uralkodók is, akiknek tekintélyét az adja meg, hogy a néphit szerint szent királyok voltak, vagy azoktól származtak.

S középütt a Szent István-i imperium christianum jelképe, a Gábriel arkangyal jobb kezében tartott Szent Korona, amely később a köznemesség előnyomulásával a nemzet időbeli és térbeli összefüggésének kifejezésévé vált. 

Hankiss János szemléletesen vezet bennünket végig népünk nyugatra sodródásának állomásain, rámutatva a vándorlás adta válságokra is, mígnem elérjük az eszményi földet, amelyet máig hazánknak tekintünk. Kitér a Rendek későbbi kialakulására, amikor a politikai hatalomba már a városok küldöttjei és a köznemesség is beleszólhat, de szól az országban hazára lelt nemzetiségek pozitív szerepéről is. A szuverenitásunkért vívott, eltiport harcaink vér- és erővesztesége ellenére mindig bebizonyosodott, hogy a nemzetben megvan a lendület az újjászületésre: nem érdemes ezt az országot visszafojtani, mert meg van győződve róla, hogy valamilyen korszerű formában a torzóból újra szobor lesz. Úgy tartja, hogy elszakított nemzetrészeink érett gyümölcsként hullottak le a történelem fájáról arra földre, amelyből mindig is táplálkoztak, s a kisebbségi sors szenvedéseiben megedződve új árnyalattal fonódtak az anyaországhoz.

A magyar nemzet kialakulása a IX-XI. századra esett, jelleme, gondolkodásmódja a XI. században készen volt. Minden, ami később érte, csupán módosította a képletet. S itt következik az egyik lefontosabb téma, a magyar élet csillogó kristályának szilárdságot                        adó tengelye, a magyar alkotmány, amelyért szintén harcok folytak, szellemi harcok. Ha az Európai Unió bürokratái tudnák, hogy a magyarok mindig is sokkal jobban ragaszkodtak jogrendszerükhöz, mint ahogy azt ők most képzelik, elcsodálkoznának. Először is élet-halál kérdése volt a jogfolytonosság a nép veszélyes életviszonyai között. Másrészt a magyar ember formaérzéke mutatkozott meg benne, amelyhez erősen kötődött. Ehhez kapcsolódott a nemzet fogalmának és máig érvényes jelentésének kialakulása. Korai időpontra tehető, nálunk már a középkorban nemzet volt a nemzet. 

Koraiak a jogokat leszögező országos intézkedések is (Aranybulla, 1222; Werbőczy Hármaskönyve, XVI. század). Más államoknak még nem volt tudomásuk ilyen művekről. Nálunk viszont az irodalom művelői arról panaszkodtak, hogy a Corpus Juris a Biblia mellé, sőt néha eléje is került a családi könyvespolcon, s még azt is tudták, mit hol találnak meg benne. 

A kötet következő fejezetét csupán érintjük, mivel csodálatos irodalomtörténet bontakozik ki belőle, amely inkább egy szép délutáni kollokvium anyaga lehetne, amihez a beszélgető felek is hozzáfűzhetnék gondolataikat. A szerző irodalmunk óriásait, műveit, vélekedéseit tárja elénk, viszont a maga véleményét is a magyar irodalomról: A magyar irodalom természetesen nem csak s nem is elsősorban azért „nagy” irodalom, mert a magyar nemzet benne nagyon európainak, azaz nemzetek közösségére nézve értékesnek tűnik fel. Hanem főképp azért, mert nagyon eredeti, nagyon jellegzetes.  Vagyis a magyar könyv olvastatja magát, nem a táj, a szokások és a kuriózumok miatt, hanem azért, mert sokkal érdekesebb az, ami a lelkek mélyén zajlik. Egyes irodalmi műfajok nálunk érték el csúcspontjukat: ballada, történeti regény, népszínmű, dal, az izmusok is eljutnak hozzánk, például Ady szimbolizmusa. És van még egy különlegesség a birtokunkban: anyanyelvünknek köszönhetően elmondhatjuk, hogy a magyar az egyetlen kultúrnyelv, amelyen mindenfajta verselés hamisítatlanul érvényesül! A görög eposzok például csak nálunk vannak versbe szedve, az időmértékes verselés más nyelvekre nem alkalmazható. Végül álljon itt talán az a véleménye, amellyel egyetérthetünk: Nagyon kevés túlzással azt lehetne mondani, hogy a magyarság és Európa viszonyának teljes megoldását hozná, ha a magyar irodalmat nyugaton jól ismernék. 

Miután szerzőnk kötetében megcáfolja azt a külföldi állítást, amely szerint a magyar ember nem érdeklődik különösen a tudomány iránt, ő maga kifejti, hogy a magyar tudományosság története egyaránt tanulságos és fontos. Mivel története nélkül egyoldalú lenne a magyar arckép és eredményei nélkül hiányos lenne az európai tudománytörténet.

A tudományos kutatást megalapozó hajlamok nagyon is szerencsés formában vannak meg népünkben. A magyarok természetes értelmessége általában feltűnik az idegen utazónak.                       És valóban, egyrészt az ostoba vagy degenerált típus a falvakban szinte teljesen ismeretlen, másrészt nem volt ritka, hogy jó iskoláinkból alacsony sorból is kerültek ki tehetséges fiatalok.  A magyarság irodalmi-művészi hajlamai bizonyítják, hogy megvan benne a szent kíváncsiság, a teremtő fantázia, ok és okozat láncba fűzésének ingere, ami nélkül a kutatás szelleme ki nem fejlődhetnék.   

 A történelmi fejlődés persze hozzájárult ehhez az alaptehetséghez: lehetővé tette, illetve rákényszerítette a magyarságot a fejlődésre a nemzetközi kapcsolatok kialakításával és a tudományos életben való közreműködéssel.  

Szerzőnk a régmúltból indítja a tudomány fellegvárainak felsorolását. A Sorbonne, Bologna, Róma, a Jagello-egyetem, Bécs, itthon Pécs, Pozsony, Nagyszombat…és sorolhatnánk még azokat a helyeket, ahol magyar diákok képezték magukat, s lehettek a tudomány művelői. Méltán emeli ki az MTA Széchenyinek köszönhető létrejöttét, a két háború közötti, Klebelsberg Kuno által alapított Collegium Hungaricumokat és a József nádor műszaki és gazdasági egyetemet.  

A tudományos életet is jellemezték a csúcsok és a háborús kataklizmák vágta mély völgyek: egyfelől volt a sok egyéni tehetség, másfelől az óriási akadályok, amelyeket a magyar tudományos hajlam nagy küzdelmek árán képes volt legyőzni. A legkülönbözőbb körülmények között is élő és termékeny a magyar tudományosság talaja – véli a szerző, aki több példával is alátámasztja érveit.            

Ami még igazán feltűnő a magyar lélekben, az a zene jelentősége. Ami a külföldit talán még ma is fogva tartja zenénkkel kapcsolatban, az a cigány alakjához kötődik. A cigánymuzsika rejtélyét többen próbálták már megfejteni. A rejtély nem titok, hanem – tévedés. A mód persze az övék, de a cigányzenekarok repertoárja vagy a magyar népé, vagy a nép muzsikáját utánozni próbáló művelteké. A nagy zenészek is próbálkoztak műveket írni all’ungherese, amíg a tiszta forrásból merített hamisítatlan, eredeti népdalaink felszínre nem kerültek Bartók, Kodály, Vikár Béla révén. Népdalkincsünk a négy leggazdagabb dalkincs egyike, de frissebb és ígéretesebb a megszokott európainál. Dalhon vagyunk, véli a szerző és igazat kell adnunk neki.

Az idelátogató idegennek előbb-utóbb le kellett számolnia a puszta laposságával és az eléje öntött népművészeti portékákkal, hiszen főleg a fővárosban, de vidéken is szeme elé tárult/tárul a monumentalitás, szépséges épületek formájában, méghozzá magyar építőmesterek kezemunkája eredményeként. Igaz, középkori uralkodóink udvarában megfordultak és megbízást kaptak olasz, német, francia mesterek és kőfaragók, ám ugyanakkor magyar építészek és szobrászok nyomait találjuk nemcsak a német birodalomban, hanem Franciaországban és Angliában is. A művészettörténeti korok sem hiányoznak, de mindig észben kell tartanunk azokat az időket, amelyeket idegen megszállók talpa alatt nyögtünk.  

S a múzeumok kínálata is hívogató, festészetünk jellegzetessége hamar kitűnik: a magyar nem túlérzékeny, nem túlpatetikus, hanem józan és egyenes úton járó. Talán ennek köszönhető, hogy nem szívesen torzít, és szépégeszménye közelebb áll az általános ízléshez, így alakjai szebbek, mint a nyugati mestereké – ez különösen a nőalakok megjelenítésére áll. Tömeges ábrázolás is ritka, a művészt az individuum érdekli, nem az embernyáj.

S az egymás mellé illeszkedő igazgyöngysorból vétek volna kihagyni egészen egyedi fémművességünket, amely már az őshazában is kivirágzott. Az ötövösök művészetéről van szó, akik bőséges alapanyagot találtak a végleges hazában műveik elkészítéséhez, sőt néha külföldi ötvösök is csak azért telepedtek be az országba, hogy anyagot és tanácsot kapjanak.  

Végül városaink kialakulásáról, egyes városok egyéni vonásairól is képet kapunk a szerzőtől, ám főleg fővárosunk a téma. Óvja polgárait a l’art pour l’art fővárosiasságtól, mert Budapestnek óriási feladata van, csúcsokat mutatni a nemzetnek, hogy legyen hova kívánkoznia. oda, ahol a céltudatos magyar akarat zavartalanul érvényesülhet. 

Szerzőnk kötetét először 1941-ben adták ki. Amint olvassuk, szinte nem érezzük a távolságot a ma világa és az akkori élet között. S hiába szakadt meg az igazgyöngysor a szocialista rezsim hosszúra nyúlt intermezzójával, a magyar géniusz újra feléledt. 

Öreg kontinensünk ajándékot tartogatott a rendszerváltoztatás után: kiradírozta a Kárpát-medence országhatárainak nehezen átléphető piros vonalát, ahogy az Európai Unió tagállama lettünk.  Hiánytalanul azonban mégsem sikerült, s a vad hullámverés, amely a helyes irányt tartani igyekvő hajónk oldalát napjainkban is veri, úgy tűnik, mindig erőre kap és csupán rövid időszakokra szűnik. Legyünk résen, a tudományos kutatáshoz nélkülözhetetlen szüntelen éberséget tanuljuk meg a magyar géniusz világhíressé vált új képviselőitől, friss Nobel-díjasainktól.

Befejezésül ide kívánkozik Széchenyi István megállapítása, amint visszatekintett nemzetünk sorsára: Csoda, hogy élünk! De egy másik is, a börtönöket megjárt, a kisebbségi sors sötétebb oldalát megtapasztaló, a kihívásokkal keményen szembenéző erdélyi költő, Bartis Ferenc következtetése: És mégis élünk…

Hankiss János: A magyar géniusz, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2009

 

Fülöp Zsuzsanna

Kiegészítő információk