buvopatak.hu

Csapó Endre: Három csapás Európára

Európa számára a XXI. század a békés fejlődés ígéretével mutatkozott be, 2004-ben Magyarország népe is reményteli várakozással szavazott belépni Európa államainak, nemzeteinek közös képviseleti szervezetébe. Néhány év múltán mind sűrűbben megmutatkozott az ellentét az uniós csatlakozás várakozásai és a megvalósulás tényei között.

Ma, 12 év után tisztán kibontakozik az Európai Unió valóságos képe: egy központi diktatórikus kormányzat épült fel egy monstrum adminisztrációval a demokratikus képviseleti rendszer fölé. Most sürgeti Amerika az egészen szoros alárendeltséget megvalósító Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséget (TTIP). Gigakorporációk veszik át az irányítást a nemzetállamok felett. Ez az egyik csapás.

Előbb szórványosan, majd másfél évvel ezelőtt robbanásszerűen bontakozott ki a menekültek áradatával az Európát elözönléssel fenyegető invázió. Ez a második csapás.

Amerikai és a NATO fegyveres egységek gyülekeznek Oroszország nyugati határain, amihez a hozzácsatlakozást megköveteli Amerika Európa országaitól NATO-szövetségi kötelesség alapján. Így fokozatosan kibontakozik az ellenséges állapot Oroszország és Európa között, annak ellenére, hogy ilyen állapotnak nincs alapja, és nincs értelme egyetlen európai ország számára sem. Ez a harmadik csapás.

Mindhárom csapás bármely egyike is veszélyes Európa számára. Nehezen zárható ki olyan felfogás, ami szerint a három szervesen együvé tartozik. Közös abban, hogy egyaránt Európa-ellenesek.

Vegyük az első csapás esetét

Európa egységesítése kérdésében éles eltérés van abban, hogy mit akarunk összegezni: Európa országait, tehát azok népeinek önkéntes csatlakozását minden közös érdek közös védelmére, vagy olyan államot gondolunk eredményesnek, amely Európa teljes népességét egyetlen főhatóság alatt képviseli és irányítja. Végnélküli vita folyik a népegyéniségek összeolvadásának veszélyei és előnyei kérdésében.

Ez a vita azonban post festa, mert a létrejött Európai Unió az Északamerikai Egyesült Államok szerkezetét követő mintára épült, amerikai kezdeményezésre, USA katonai és politikai domináció idején, mellőzve a korábbi európai egységesülés nemzetek uniójára alapozott elképzeléseket. Ez az USA-minta ma még nem szilárdult meg az erős nemzetállami ellenállás miatt, de az EU minden vezető intézménye személyi állományának elszánt nemzetellenessége kétségen kívüli.

Nekünk magyaroknak, és feltehetően a többi, későn csatlakozó országoknak is, nehéz elfogadni a teljes szétolvadás követelményét. Valójában érthetetlenül vizsgáljuk a nyugat-európai országok szolgálatkészségét, amivel mindenben azonosulnak az amerikai politikai eszmerendszerrel, a liberalizmusnak azzal a torz változatával, ami neoliberalizmus néven ismert. Ennek lényege: eltakarítani mindent, ami akadályt jelent a nemzetközi nagytőke gazdasági, terjeszkedési és politikai útjában. Szelídebb fogalmazásban a gazdaság (tőke, áru, munka) teljesen szabad forgalma. Ma már nincs olyan politikai párt (mozgalom, irányzat), amely nem ebben fogalmazza meg alapelvét. Másszóval, ma már nemcsak az amerikai politikai szisztéma egyelvű (egypetéjű), hanem Nyugat-Európa országainak minden parlamenti pártja egyszínű liberalista, legyen az szociáldemokrata, kereszténydemokrata, zöld vagy egyéb marxista. Kimondhatjuk, a kapitalizmus megalkotta az eszményi kommunizmust, aminek hitelveit a globális média hirdeti ki, ahol már nincs többé ellenzék. Ami mégis más, annak nincs helye a demoráciában, az populizmus, nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus, tehát üldözhető.

Ebben a politikai közegben mindent aszerint ítélnek meg, hogy mennyiben felel meg a fennálló eszmerendnek. A pártszisztéma alkalmazottai ehhez igazodnak. Ebben a „demokráciában” a pártok döntenek, azok tagjai kötelesek a pártvezetőség döntéseit követni. A parlamenti képviselők is természetesen, hiszen a nép a pártokra (jelöltjeire) szavaz. Akkor is, ha más véleménye lenne, de azt, jól megfizetett alkalmazotti hűséggel elhallgatja.

Ez a társaság teljesen alárendelten kiszolgálja az amerikai törekvéseket, amelyeknek legbrutálisabbja a már említett Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP), amit Brüsszel már el is fogadott.

Röviden szólva ennek a szabadkereskedelmi megállapodásnak legfontosabb lényegét tekintve semmi köze a kereskedelemhez. Ugyanakkor súlyos következményei lesznek szó szerint minden területre, amelyek az egyén vagy a közösség számára fontosak: egészség, oktatás, környezetvédelem, privátszféra, gyógyszerekhez való hozzáférés, a sort hosszan folytathatnánk.

Ez az egyezmény főként tulajdonjogi szerződések sora, amelyekben a multik titkos többségi részvénytulajdonosai jogait rögzítik, annak biztosítékával, hogy a multinacionális cégek szabadon, kötöttségek és állami-hatósági szabályozás nélkül tevékenykedhessenek az érintett országokban.

A rendszer egyik legtöbbet kritizált eleme az úgynevezett „Befektető és Állam közötti vitarendezés” (ISDS). Ez egy titkos nemzetközi bíróság, amely a multiknak lehetővé teszi, hogy az államokat szinte bármiért bepereljék, amely szerintük befektetéseiket vagy hatékonyságukat érinti. Ha egy tiltakozás kihat a profitjukra, perelhetnek. Ha egy törvény érinti a profitjukat, perelhetnek. Ha egy új szabályozás hatással van arra, hogy hol és mit akarnak kezdeni a pénzükkel, szintén perelhetnek. Ez egy új hatalom, amellyel az amerikai vállalatokat ruházzák fel, hogy az európai államokat beperelhessék.

Lényegében egy párhuzamos jogrendszer, amely csak rájuk vonatkozik. Normál embereknek, hazai vállalkozásoknak, kormányoknak nincs hozzáférése ehhez a jogrendszerhez. Csak a külföldi befektetőknek áll mindez rendelkezésére, esetünkben amerikai cégcsoportoknak.

Nézzük a második csapást

A közel-keleti, évtizedeken át tartó amerikai háborúskodás következtében Európára zúduló menekült- és szétvándorló áradat befogadása kérdésében nem a következményeinek mérlegelése képezi a liberalisták döntését, hanem a pártutasítás, ami természetesen további magaslatokról érkezik. Politikai elemzők fenntartják a szándékosság fennállását, Európa szándékos elárasztása folyik a kézenfekvő (melléktermék) tömegek rázúdításával, annak faji és kulturális kevert állapotba döntése érdekében. A nemzetállami kereteket ezzel lehet leggyorsabban szétbontani. Keverék népség fölött könnyebb uralkodni. Jó példa erre Angela Merkel német kancellár állásfoglalása. Aligha hihető, hogy olyan nagyon elment az esze, hogy ne fogná fel a következményeket. De az már nem érdekli, elkötelezettsége erősebb.

Nézzük a helyzetet a hit oldaláról. Nem lehet gondolkodó, hívő keresztény, aki nem kapta föl a fejét: mi történik itt?

Legújabban, a pápa eddigi ismert megnyilatkozásai után azzal lepte meg a világot, hogy a politikai mezőny legexponáltabb színterére lépett. Egy világvallás vezető tekintélyét, Krisztus földi helytartói karizmatikumát dobta bele a mérlegnek abba a serpenyőjébe, amelyben annak a földrésznek a pusztulását készítik elő, amely adta a kereszténységet a világnak.

Május 6-án Ferenc pápa kihallgatáson fogadta az Európai Unió Rómában tanácskozó vezetőit, átvette a Károly-díjat, a legjelentősebb európai kitüntetésnek számító elismerést. „Szívből köszöntöm Önöket, és köszönetet mondok jelenlétükért. Különösen hálás vagyok Marcel Philipp, Jürgen Linden, Martin Schulz, Jean-Claude Juncker és Donald Tusk úrnak kedves szavaikért. Szeretném hangsúlyozni azon szándékomat, hogy a nagybecsű díjat, mellyel kitüntetnek, Európának ajánljam. […] Azt mondtam az EP-képviselőknek, hogy több szempontból is egyre általánosabbá válik a benyomás, hogy Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és nincs életereje, és hogy az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék elvesztették vonzerejüket; az emberek egy lehanyatlott Európát látnak, amely – úgy tűnik – elveszítette szülő- és teremtőképességét.”

Ilyen bevezetés után azt várnánk, hogy felsorolja az okokat, a reá zúdított két világháborút, a szovjet megszállást, az amerikai gyámkodást, mint erőtlensége okait. A Szent György-legendára hivatkozás is elmaradt, nem tette követendő példaként, hogy György vitéz szembeszállt a veszedelemmel. Az idézett szövegben nem Európát félti, nem az egyház védelmére buzdít. Így indokolja meg álláspontját, a migránsok befogadását. Lesz itt majd: „lelkesítő nagy eszme, szülő és teremtő képesség”.

A Vatikánba vizitáló urak rangos kitüntetést vittek a pápának, aki kifejezte közéjük tartozását a célban, ami Európa közeli nagy átalakulását hozza, megemlítve a vallások egybefogását is. („Ma sürgetően szükségünk van arra, hogy képesek legyünk »koalíciókat« kötni, de nem csak katonaiakat vagy gazdaságiakat, hanem kulturálisakat, oktatásiakat, filozófiaiakat és vallásiakat.”)

Nagy libaralista győzelem a pápa bevonása abba a politikába, ami a földrész jelen függőségét „önkéntes” módon véglegesítené. A pápa kedves vendégei abból a fél-Európából érkeztek, ahol a vallást már száműzték nemcsak a politikából, de iskolákból, kulturéletből is. A szekularizációs, vallásellenes, nemzetellenes irányzatok ezentúl vatikáni erkölcsi bizonyítványukat mutogatják a vasfüggöny-kalodából kikerült országok katolikus tömegeinek, akik a (ma már meghaladott) hit erejével vészelték át a nehéz időket, hogy: kövessétek immár a megszentelt liberalizmust!

Az inváziós bevándorlás hírei, tényei eléggé ismertek Olvasóink körében. Elég idézni egy német rendőrnőt, aki a menekültek dolgait szakmailag ismeri, könyvet írt Németország kék fényben címen. „Szeretem a hivatásomat, de egyre nehezebb lesz. Ismerek idősebb kollégákat, akik időközben megkeseredtek. Nem akarom, hogy velem is ez történjen majd” – írja a görög származású Tania Kambouri nevű rendőrnő. Beszámol arról, hogy hiába lép fel rendőrnőként, egyre többször megütik őt. Csoda, hogy eddig nem tört össze az arca, és szem-bevérzéssel és kék foltokkal megúszta. Ugyan őrizni próbálja a nyugalmát és a hidegvérét, de idő kell neki ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket feldolgozza magában. A rendőrnő úgy látja, egyre inkább több a rendőrök elleni erőszak és egyre kevésbé tisztelik őket. Elmondja azt is: muszlim migránsok támadják így az államhatalmat. „Ez nem származás vagy vallás miatti, rasszista előítélet, hanem egyszerűen tény, hogy egyes társadalmi csoportokra feltűnően jellemzőek bizonyos magatartásminták és bűncselekmények.” A rendőrnő szerint általános a tisztelet hiánya, a német alaptörvény és az emberi jogok semmibe vétele, miközben belterjes párhuzamos társadalmi struktúrák alakulnak ki, az integrációs szándék pedig eltűnik. Kambouri szerint ezt nem csak ő mondja, a kollégái is meg tudják erősíteni azt. Könyvében a politikai elit mellett támadja „a kritikátlan multikulti társadalmi romantikájában hívőket” is, akik szerinte „egyből iszlamofóbiát és idegengyűlöletet kiáltanak”. A rendőrnő szerint a multikulturalizmus sok veszéllyel jár: egyes kulturális és vallási hagyományok nem egyeztethetőek össze egymással. Szerinte ennek belátása nem jobboldali populizmus, hanem egészséges emberismeret kérdése.

Végül a harmadik csapás

Jelentős változtatást, a fennálló rend eltakarítását háborús állapotok között lehet gyorsan és véglegesen végrehajtani, parancsuralmi helyzetben, háborús érdekekre hivatkozva.

Európa két irtózatos méretű háború következményeivel jutott el mai kiszolgáltatott állapotába. Bő száz évvel ezelőtt az emberi világ, civilizáció, kultúra, művészetek, természettudomány, tudományos kutatás, társadalomelmélet stb. terén vezető nagyhatalom volt. 1945 óta képtelen visszanyerni korábbi helyzetét a folyamatos téridegen hatalmak ránehezedő nyomása miatt. Atlantizmus a neve annak az amerikai kötődésnek, ami Európát maga alá gyúrta. Katonai szárnya a NATO (North Atlantic Treaty Organization), aminek ezidáig semmi, mostantól pedig fontos szerepe lesz.

Amerika elvesztette a fogást az orosz birodalom felett, nem tudta megtartani a szovjet állam összeomlásával megnyílt gazdasági behatolás esélyeit. Azt a fajta privatizációt, mint amivel adósságszolgaságra kényszerítette az általa negyvenöt évre szovjet szolgaságra vetett országokat.

Attól fél, hogy Európa is kinő a vasmadár szárnyai alól. Az iparosodott Európának szüksége van az orosz területek energiai és ásványi kincseire, amik akkor válnak majd csak értékké az oroszok számára, ha eladják Európának. Ezt a természetes geopolitikai érdekszövetséget sikeresen megakadályozta az angol–amerikai bankhálózat Oroszország bolsevizálásával és két Európa-ellenes világháborúval, 45 éves közös megszállással, majd Európát szövetségesi redszerébe kényszerítésével, mindmáig. Nem Ukrajna függetlensége, területi épsége a gond New York Empire számára, hanem a békés állapotokban megérlelődő lehetőség Európa és Oroszország gazdasági egymásra utaltságának érvényesítése.

Kézenfekvő a stratégia: Európát vissza kell fogni fejlődésében, Oroszországot el kell szigetelni Európától.

Amerika nem fog inváziós háborút indítani Oroszország ellen. Ismeri Napóleon és Hitler tévedését. Amerikának permanens háborús helyzet kialakítása és fenntartása kell, ami megakadályozza az Eurázsia terv létrejöttét. A Szovjetunió volt sérültjei: a balti államok, Lengyelország, szívesen résztvesznek az amerikai fegyveres demonstrációban, és persze az opportunista Románia is.

Törökország egy külön eset. Történelmi hőskorának emlékezete diktálja számára az új behatolást Európába. Ezt Amerika támogatja régóta, befogadta a NATO kebelébe. Déli irányban is szövetséges Izraellel, ami egybevág az amerikai szövetséggel. Mindez meghozza Törökország részére a beépítkezést Európába. Viszonzásul országa amerikai hadi bázis az Oroszország elleni háborúskodáshoz.

Így terjeszkedik ki a permanens közel-keleti háború északra, Kelet-Európára, amihez minimális amerikai katonai részvétel szükséges.

Európa ébredezik

Súlyos veszteséget szenvedett Angela Merkel pártja, a Keresztény-demokrata Unió három német tartományi választáson március 13-án. Ez előre vetíti a jövő évben esedékes németországi parlamenti választások eredményét. A legmeglepőbb fordulat azonban az – és emiatt sokan politikai földrengésről beszélnek –, hogy a 2013-ban alakult, határozottan migrációellenes párt, az Alternatíva Németországnak (AfD) két tartományban a harmadik helyen végzett (15,1, illetve 12,6 százalékos eredménnyel), Szász-Anhaltban pedig a választópolgárok 24,2 százaléka adta a voksát az alakulatra, ezzel a második helyen végzett. A párt ezzel bebetonozta magát a német politikába mint a harmadik legerősebb formáció a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták mögött.

A német közgazdászok kételkednek abban, hogy a bevándorlásnak pozitív gazdasági hatása lesz. A migránsok állami támogatásra szorulnak és a nyelvet sem ismerik.

Marjin Dekkers, a Bayer vegyipari konszern vezérigazgatója azt mondta, sokáig fog tartani a migránsok német munkaerőpiaci intergrálása. A migránsokat a német dolgozók szintjére kell hozni, ezt pedig évekig az államnak kell majd finanszíroznia. Szerinte nem szabad illúziókba ringatni magukat. Becslése szerint 15 évig tart majd, hogy a migránsok ne szoruljanak állami támogatásra, és képesek legyenek önállóan ellátni magukat. A német munkaerő magas szinten képzett, ezt kell nekik is elsajátítani, amit megnehezít a nyelvismeret hiánya is

A Magyar Nemzet „Nyíló szemű liberálisok” cím alatt írja az alábbiakat: „Most, hogy az iszlám itt van a maga valóságában, vége az illúziónak, az előrelátóbb liberálisok pedig válaszút elé kerültek. Ha megmaradnak a korlátlan bevándorlás pártján, akkor a vallástalanított Európa veszhet oda, s az ő életmódjuk szorul perifériára, továbbá – ha a sariát, az iszlám törvénykezést nézzük – illegalitásba. Ha viszont szembeszegülnek vele, akkor kénytelenek lesznek felülírni saját dogmáikat a multikulturalizmus áldásairól. Akadtak, bár egyelőre csak páran, akik elvégezték ezt a belső önvizsgálatot, és Európa védelme mellett tették le a voksukat. Jelzésértékű, hogy köztük vannak a jobboldali magyar kormányok ádáz kritikusai is (Konrád György, Heller Ágnes), valamint az a Kertész Imre, aki már tavalyelőtt megjelent könyvében figyelmeztetett arra, hogy a liberális Európa az iszlám korlátlan beáramlásának következtében felszámolja önmagát.A valóság egyre erőszakosabban dörömböl. Ég a ház, a zsarátnok pattogása pedig lassan kiveri az álmot a legelszántabb toleranciabajnok szeméből is. Van, aki már tűzoltásra kész, más még kótyagos fejjel ül az ágy szélén, és olyan is biztosan akad, aki addig kapaszkodik a párnájába, amíg lángra nem lobban az is. De egy biztos: Európa ébred.”

Az ausztráliai Magyar Élet 2016. május 19-i számában megjelent írás rövidített változata.

Ötvenhat az irodalomban

Nincs 56-os irodalom! Nem született regény a forradalomról… - hallani tájékozatlan olvasóktól, rosszul tájékoztatott politikusoktól, tudatosan félretájékoztató irodalmároktól. Mert, eme állítással ellentétben, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc a megtorlás évtizedei s az azóta töretlen elhallgatás ellenére igenis megjelenik az irodalomban! Elsősorban a költészet tudta eddig nagy erővel érzékeltetni, fölmutatni, megjeleníteni… a Forradalom hangulatát, leglényegét. És Ötvenhat előzményeit, érzékeltetni, mitől vadult meg ennyire a nép, mi lökte a milliókat az utcára, mekkora elkeseredés kellett ÖTVENHAThoz.

Ötvenhat előzményeiről, az 1944/45-től addig történtekről valóban nem túl sok magyar szépirodalmi mű szól. Nem túl sok, de épp elég! Csak ismernünk kellene őket. Mert a tudatos elhallgatás, jól szervezett és mindenre kiterjedő elnyomás ellenére született annyi magyar költemény, elbeszélés, kisregény és regény, hogy gyermekeink, unokáink megtudják, mi történt velünk… Nagyszüleikkel, szüleikkel. A magyar nemzettel.

Nem túl sok, az is elsüllyesztve, mert az emlékezni nem szerető, a hatalmat 1990 után ismét megragadó álbaloldal mindent megtesz e művek semlegesítéséért: jól fizetett irodalmáraik elhallgatják, feledésre ítélik, semmibe veszik, az irodalomtörténetből is kiemelik/kitiltják a nekik nem tetsző, őket nem igazoló, a vörös zsarnokságról tisztán, érthetően az igazságot fölmutató alkotásokat. Márai Sándor és Wass Albert az úgynevezett rendszerváltozásig gyakorlatilag ismeretlen volt a magyar olvasóközönség előtt, hogy azóta diadalmenetté váljon műveik hazai s külhoni megjelentetése! A diadalmenet nem az őket elhallgató, semmibe vevő vezető irodalmi körök működését dicséri, éppen ellenkezőleg: Wass (valószínű) főműve, A funtineli boszorkány című nagyregénye (két másik műve mellett) úgy került be a minapi Nagy Könyv nevű – amúgy elég cirkuszi – vetélkedő legismertebb, legkedveltebb, legtöbbre tartott magyar könyvei közé, hogy az igen tisztelt szakma egy szót nem ejt róla (róluk) tankönyvben, irodalomtörténetben. Azaz az irodalmárok minden igyekezete ellenére talált rá a magyar olvasó arra a regényre, amely a 20. század második felének tán legjelentősebb magyar nagyepikai műve - az olvasók százezrei, meg a magunkfajta, igaz, nem túl nagy, ám gyarapodó számú tollforgatók szerint. (A Nagy Könyv viadal 25. helyezettje lett A funtineli…, 32: Adjátok vissza a hegyeimet!, 68: Kard és kasza.)

Az előzményeket, a forradalmat kiváltó okokat a legpontosabban, legteljesebben, már-már verses epikai műként Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címűkölteménye veszi sorra. A nagy mű a legsötétebb elnyomás, a legaljasabb honi vörös önkényuralomcsúcspontja táján, 1950-ben íródott, s 1956-ban, a forradalom napjaiban jelenhetett meg az Irodalmi Újságban. A pesti hetilapban nem akármilyen írások társaságában láthatott napvilágot, s a lap majd minden sora kiáltás a szabad Magyarországért.

Az ’előzményekről’ a nagyok közül például Illyés fiókmélybe rejtett Mondata, a kicsik – kevéssé ismertek, a leginkább elhallgatottak – közül például Garai István, akinek 1948-as Mesekirály című békéscsabai verseskötete a rémuralom bíróságának két év börtönt ért. Ez a Garai a bontakozó önkényt és a felföldi szülőhazáját újra megszálló csehek és szlovákok emberiség – és emberiesség - elleni bűntetteit leleplező csokornyi költeményéért jutalmaztatott a szegedi Csillagban eltöltendő évekkel. Derékba törve egy tanárember és családja életét, megakasztva az induló költő pályáját a pálya elején. Garai e pár – az irodalomból örökre (?) kitiltott - verse nem lángelmei mű, de aki (gyanútlan utódként) elolvassa őket, megérez valamit abból, ami 1956-ban az utcára kergette az embereket. ’56-ban, amikor már elszakadt a cérna, tovább nem lehetett tűrni.

Illyés Egy mondata kitiltatott könyveinkből, hogy 1989/90 lázas napjaiban rendre megjelenjen az anyaországi és a határon túl élő magyarság újjászülető sajtójában: a szabadulást ígérő új demokrácia forradalmi lelkesedéssel induló lapjai tucatszám tették címlapjukra az Egy mondat a zsarnokságról című káprázatos művet! E lapokban kimondhattuk végre: elég volt.

ELÉG VOLT! Tán ez fejezte ki a legjobban ötvenhat hangulatát. Elég az elnyomásból, kiszipolyozásunkból, megalázásunkból, nemzeti hagyományaink sárba tiprásából. Elég!

Ezt fogalmazódik meg ’56 verseiben.

Benjámin László Elesettek címűkölteménye is az Irodalmi Újság november 2-i számában látott napvilágot, Dutka Ákos Ember és magyar című költeménye több lapban megjelent. Jobbágy Károly izgatott versekkel fejezte ki együttérzését és egyetértését a forradalommal (Felkelt a nép…, A rádió mellett). Kiss Dénes is megszenvedett Velünk, vagy ellenünk című művéért. Kónya Lajos A magyarokhoz című költeményében így ír:

…Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!..

A kolozsvári egyetemista Lászlóffy Aladár ’véletlen’ Pesten időzve éli át a nemzeti forradalmat, s tör ki belőle Vasárnap hajnal című művében:

Most tankok tördelték ki a körúton a fákat.

Jó, ne legyenek fáink. Jók lesznek a barikádnak.

Nekimentek tankkal, omlott a kő, a háznak.

Jó, nem lesznek házaink. Jók lesznek barikádnak.

A feldőlt villamosok közé ágyúkat ásnak.

Jó, nem lesznek utcáink! Jók lesznek barikádnak.

Páncéltörővel esnek neki a babaágynak.

Golyósorozatok a testünkből lerágnak.

Jó, nem lesznek testeink. Jók lesznek barikádnak.

Mind barikádok leszünk rom-földünk szíve elé

S majd kaszás csontvázak állnak ránk

s védnek, vágnak… (Budapest, 1956. november 4-15.)

A forradalom idején itthon születő költeményekkel egy időben a nyugatra szakadt magyarság írói is megszólaltak, e munkák közül a legkiemelkedőbb s legismertebb Márai Sándor Mennyből az angyal című hátborzongató költeménye, amely az eltiport Magyar Forradalom fájdalmas fölmagasztalása.

Az elbeszélők közül is sokan megszólaltak a forradalom napjaiban, valamennyi tanulságos olvasmány, több (rövid) írásuk pedig máig hatóan adja vissza Ötvenhat lényegét. Ilyen például Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Féja Géza A Duna völgyében csoda történt című jegyzete, a békéscsabai rádióban hangzott el, s lapban is megjelent, amely így zárult: Ide, magyarok! Tamási Áron többször is jelentkezett mondandójával, talán legszebb ötvenhatos írása a Magyar fohász. Örkény István, azon álmélkodva, hogy székesfővárosunk, az ő sokszor ócsárolt szülőhelye milyen hősiesen szembeszáll a zsarnoksággal, Fohász Budapestért című jegyzetét teszi közzé. Ebben Örkény így ír: …légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Déry Tibor írószövetségi fölszólalásából idézünk: Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el…

E röpke szemle tán kellőképp bizonyítja, mennyire nem számított, kit tartanak jobboldalinak, kit vesznek baloldali-számba! Magyarok voltunk valamennyien, magyarok és demokraták, magyarok és szabadságpártiak. Magyarok.

Buda Ferenc börtönbe került ötvenhatos költeményei miatt – ezek közt pl. 1956

Töredék, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó 2006-os kötetében, a Túl a falonban. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse 1956 egyik leggyújtóbb hangú költeménye, akkor és azóta jó néhányszor megjelent – 2001-ben ezen a címen adták közre az 1956-os forradalom verseiből és gúnyirataiból válogató kötetet.

’Ugyanezt’ ábrázolják a később születő – irodalmárék és tejtestvér politikustársaik szerint nem létező – művek.

A két kaposvári író, Csernák Árpád és Gerencsér Zsolt közösen írt regénye, a Felnőtté tiporva (Pomáz, Kráter Műhely, 2003) a legfiatalabb hősi halott ötvenhatos forradalmároknak – köztük a szinte gyermekként kivégzett Mansfeld Péternek – állít emléket.

Balogh Elemér – a Csíksomlyói passió című, a Nemzeti Színházban förgeteges sikert arató darab szerzője – 2006-ban a forradalom ötvenedik évfordulójára a Német László Társaság által meghirdetett regénypályázat késztetésére írta meg a maga élményeit. A tanár című – kiadás előtt álló – regény azoknak a valóban lánglelkű, tiszta szívű, rendíthetetlenül nemzeti, demokrata, humanista szellemiségű magyar értelmiségieknek az alakját idézi meg, akik a végsőkig kiszipolyozott, megalázott nemzet hívásának engedve falujuk, városuk, megyéjük (kis hazájuk…) élére álltak. A helyi forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, munkástanácsok élén állva szervezték a pillanatok alatt széthulló – moszkovita pecsovicsok által működtetett - vörös Quisling-hatalom helyére az önszerveződésre akkor még egy pillanat alatt kész magyarság új önigazgatását. Azokat a hősöket idézi, akik valóban bármire készek voltak a Haza megmentéséért – lefogva a bosszúra kész (a gyilkos ávósokat rövid úton elintézni készülő) kezet, fegyvertelenül a városra törő szovjet tancsorda elé állva, a kádári-hruscsovi vérbíróság előtt az életet jelentő önfeladás helyett a vértanúságot is vállalva. (Balogh Elemér, aki ’56-ban pesti egyetemista, a forradalomban való részvételéért börtönbe kerül s kirúgják az egyetemről, a veszprémi gimnáziumban tanítványa az 1958-ban kivégzett Brusznyai Árpádnak, A TANÁRnak, akinek a sorsa a regény főhősének megformálásakor nyilván hatással volt az íróra…)

Karátson Gábor Ötvenhatos regény című műve 2005-ben jelent meg s meglehetős visszhangot váltott ki. Ez a mű sem igazolja azt a hamis állítást, hogy Ötvenhatról nem született nagyepikai mű. Sőt! A műbírálatokból kitetszik, hogy a kitűnő ötvenhatos regények EGYIKE Karátson Gábor nagyszerű alkotása.

Benedikty Horváth Tamás Suvenír című ötvenhatos regénye 1999-ben jelent meg. A kétkötetes nagyregény szerzője 1965-ben egyetemistaként kerül börtönbe, másfél évet tölt rács mögött ’ellenforradalmi szervezkedés’ miatt – nem akárhol, a szegedi Csillagban (erről szól Szamurájok című regénye). Ötvenhatos munkájának hősét az oroszok kivégezték, ám az átlőtt fejű fiatal férfi csodák csodájára életben marad. Barátai bújtatják, gyógyítják, majd külföldre menekítik… Mint az író panaszolja: a Kertek 2000 nevű – azóta (érthető, hisz nem a zsarnokmentők táborából való) megszűnt – kiadó által közreadott regényről a szakma szinte szót sem ejtett. Nem hogy a Piros-Kék Zsarnokmentő Szolgálat csatlós irodalmárhada nem hozta szóba, említené a világért sem sehol, venné számba, amikor Ötvenhat Irodalmáról volna szó, a magyar hagyományok folytatását és megújítását vállaló nemzeti demokrata szellemiséget valló műítészet is mélyen hallgat.

Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye is Ötvenhatról szól.

Nagy Gáspár egy sor ötvenhattal foglalkozó költeményt tett az asztalra, kettő közülük akkora sikert aratott, hogy a magát puha diktatúrának becéző kádári zsarnokság szellemi fogmegdjai betiltották a közreadó folyóiratokat. A szerzőt kirúgatták állásából (az egyre nyugtalanabb, s az ’elvtársak’ nem kis rémületére az elégedetlenség élére álló írószövetség vezetéséből kellett távoznia), ’veszedelmes’ költeményei pedig csak a megmentett lappéldányoknak köszönhetően járhattak kézről kézre – hozzájárulva az ellenállás terebélyesedéséhez, a köz bátorságának fokozódásához. Öröknyár: elmúltam 9 éves című, Nagy Imre (a költeménybeli NI) gyilkosainak néven nevezésére buzdító verse az Új Forrás 1968 októberi számában látott először nyomdafestéket – NI kivégzésének 10. évében, a forradalom kitörésének 12. évfordulóján. Kellőképpen berezeltek az elvtársak a pesti kommunában, csúnyán meghurcolták mind a szerzőt, mind a közreadásban vétlen, ám párttag, tehát mindenképpen lúdas (hisz nem elég éber) szerkesztőjét, Sárándi Józsefet. Hogy Nagy Gáspárt – és a hozzá hasonló szelíd (nem furkósbotos, ’másnap’ a zsarnok mellé testőrnek álló) forradalmárokat - nem lehet megtörni, képesztette el a világot: 1986 nyárelején a Tiszatáj adta közre A fiú naplójából című újabb zsarnokölő költői sorait – a lap szerkesztőit világgá zavarták, ám Nagy Gáspár mellé akkorra már annyian álltak, hogy a végkifejlet kezdett mutatkozni. 2006-ban 1956 fénylő arcai címmel Püskinél látott napvilágot a forradalmárokat megidéző új műve.

Sarusi Mihály Kazal című – áldokumentarista, valójában a népi epika ’igaz történet’-eihez hasonló, az író által előállított elemekből építkező, és a kollázs-megoldást választó – regénye a PARASZT ÖTVENHAT, az alföldi falu és kisváros forradalmának fölmutatására vállalkozik. Az Új Magyarország nevű napilap – a nemzeti polgárság szellemiségét 1990 után elsőként vállaló országos lap – 1991-ben indulásától 76 folytatásban közölte, s az októberi forradalom évfordulójára a Tevan Kiadó megjelentette. A lapban százezer példányban látott napvilágot, az irodalmár szaksajtó mégsem vesz róla tudomást – ahogy a többi létező, valóságos, könyvként bármikor átlapozható-olvasható-tanulmányozható ötvenhatos magyar regényről sem. A Kazal a magyar falu 1944/45 utáni szétverésével kezdődő, s az ötvenhatos ’parasztlázadás’-sal végződő időszakkal foglalkozik. Föltehető bűne nem a ’dokumentarizmus’, a népi elbeszélő modor és a ’ragasztás’, hisz ezeket a napnyugati ’műveltebb világ’ több nemzeti irodalma, mi több, a világirodalom is jól ismeri, sokkal inkább a szemlélete: az egyértelmű állásfoglalás a kifosztott parasztság mellett, s a népnyúzó ’kommunizmus’ félreérthetetlen elutasítása. Az a valóságos dráma, amelyben részeltetett a Nagy Magyar Alföld népe a szovjet megszállásnak és a megszállókat kiszolgáló pecsovicsoknak köszönhetően.

Szakonyi Károly Bolond madár című regénye a rendszerváltozás előtti pillanatban, a vörös terrorfiúk lapátra helyezésére készülő hangulatban látott napvilágot – tán emiatt nem emlékszik rá szinte senki. („Nincs ötvenhatos regény!” – sopánkodott ünnepi beszédében nemrég egy ’polgári’ ’ellenzéki’ ’politikusasszony’. Nyilván nem mert végigolvasta a kortárs magyar elbeszélő-irodalmat, hanem mert a körülötte tébláboló – az ide-odaállástól már-már a helyét sem lelő - irodalmár képzettségű és kinézetű szakértők ezt súgták a fülébe, tették elé a cetlire az irkalapra rótt hamisságot.) Szakonyi kitűnő regénye az 1956-ban ereje teljében lévő legifjabb magyar nemzedék legjavának a drámáját ábrázolja mesteri kézzel, finom érzékenységgel, a tragédia csöndes, ám annál hitelesebb érzékeltetésével. A főhőst a pesti utcán – Piros a vér… - ruszki tank géppuskása lekaszabolja, hogy legyen kiért küzdenie barátnak, orvosnak. Szakonyi Nietzsche- idézetet tett műve élére: „Mondd: merre szállsz /a tél elől, bolond madár?!”; hősünk szerelme – madárként, a tél elől? – Nyugatra hagyja magát sodortatni...

Szilágyi Andor A világtalan szemtanú c. ötvenhatos regényét 1989-ben adta ki a Kráter, az ebből írt, Böllérénekek c. drámát 1998-ban Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház mutatta be (’véletlenül’ nem valamelyik pesti magyar társulat!), a 2006-os félévszázados fordulóra pedig film készül belőle. Túl sokat erről a műről sem tud a nagyközönség.

Szőts Géza szintén a mostani évfordulóra jelentkezik ötvenhatos munkájával. Liberté ’56 című műve (filmforgatókönyv kötetben, drámai mű - a Debreceni Csokonai Színházban -, és a hajdúságiak e mű nyomán készülő mozija) hangulatát nyilván jól visszaadja egy betét, a Kádár János dala című költemény, amely így kezdődik: A sárgaborsó-főzelék? / a sör nem volt talán elég? – s így végződik: Akasztófámon együtt lóg majd / az Úristen s a csőcselék. /
Mert lesújt rájuk / prrrrrrrroletár öklöm!

E vers persze már jelzi azt a hangulatváltozást, amely az ország szabad lelkű népére jellemző a székesfővárost illetően. 1956-ban valóban a nemzetet képviselte Pest – ami, érdekes módon, a pesti értelmiség javát is meglepte: Örkény István Fohász Budapestért című ’egyperces’ jegyzetében rácsodálkozik az általa sem túl sokra becsült pestiségre! Lám, rácáfoltak bizalmatlanságára, rossz tapasztalataira a tankokkal szembeszálló pesti fiúk és pesti leányok! PEST.

Hogy a külföld miként értékelt? Keleten, nyugaton egyaránt megrendítette a gondolkodó embereket a Magyar Ötvenhat, s az írók legjava meg is fogalmazta, mit érez – ahogy tette 1848-ban például Heine -, ha azt a szót hallja, ’magyar’. Albert Camus A magyarok vére című írásában így szólott volt: …És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

Hogy (előbb, akkor, meg utóbb) milyen világban adatott számunkra élni, álljon itt néhány koronatanú főkolompos ellenünk fogalmazott vádiratából pár szókimondó szó.

Hogy mondta 1956 végén Marosán György? „Mi nem tréfálunk, amikor azt mondjuk, hogy proletárdiktatúra államrendszerre van (szükség) Magyarországon – mi azt mondtuk Rákosi egyik művének vitájánál, hogy Magyarországon nem volt proletárdiktatúra, mert a proletárdiktatúra egyik feladata fizikailag megsemmisíteni az ellenséget, értsük meg, fizikailag megsemmisíteni. Rákosi ezt elmulasztotta, nem tette meg. Elvtársak, ránk hárul ez a feladat, hogy amíg 1945-46-ban nem csináltunk meg, azt 1957-58-ban fizikailag kell elvégezni.” Ennek ’előzménye’ Lenin üzenete 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság vezetőihez: „Lőjétek agyon a szociáldemokratákat és a kispolgárokat. A kommunisták nem hagyatkozhatnak a burzsoá törvényességre.”

Szomorú, de igaz: nem egyszer gyilkosaink (s vérszerinti és szellemi hozzátartozóik) förmednek ma ránk: Mért hallgattatok? Mért nem írtátok meg? Ti is épp olyan bűnösek vagytok, mint akik mindezt tiltották…

Álljunk ki Ötvenhatról szóló költeményeinkkel, elbeszéléseinkkel, regényeinkkel, színdarabjainkkal… Ha hiszik, ha nem: itthon jó darabig nem lehetett. Hogy amikor fölcsillanjon valami reménysugár, talán mégis megéljük, netán mégis megérhetjük a rémuralom bukását, elővegyünk titokban elkövetett – évtizedekig rejtegetett - (ötvenhatos) írásainkat, avagy nekilássunk emlékeink, élményeink, érzéseink, tapasztalataink, tanúságunk műben való megörökítésének.

Nem késtünk el. A pontos, hiteles, egyszerre mélybe merülő s égre tekintő – s kellő írói-költői tehetséggel megalkotott - írás örökre megőrzi frissességét, újdonságát, igazságát. Csak: vegyük észre, vegyük kézbe, jussunk hozzájuk! Adjuk gyermekeink kezébe…