A táltos tanácsai
Mögöttünk van megint egy év... Mögöttünk van megint négy év... Tele volt keserűséggel, fájdalommal, megaláztatással; de tele volt örömmel, reményt keltő mozzanatokkal is. Mert, igaz, még mindig sokan vannak a haszonlesők, a korlátoltak, az irígyek, az igénytelenek, de egyre többen vannak az értők, a megértők, a hazáért tenni akarók, a szeretetre képesek...
Ha LÁPKUMÁNJA XIII. századi táltos 1948-ban, Rába-közi táltosok által megidézett SZELLEMÉNEK jóslatában, a megtörtént eseményekről szóló részt áttekintjük, meggyőzödhetünk a szöveg igazságáról, a táltos hitelességéről.
Mit is mond a közelmúlt eseményeiről?
„A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.”
Ugye milyen egyszerű, világos, tiszta beszéd. Nincs ember a hazában, aki ne értené. És milyen gyönyörű, költői magyar nyelven fogalmazza meg jelen helyzetünket:
„Nemes lovag-ősök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irígylik.
Ki-ki, rántja lefelé a másikat – az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!
A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!”
Aztán beszél arról az időszakról is, ami ezután következik. És ekkor megdöbbenünk. Ráébredünk, a Paprikajancsi nem csak nevetséges, hanem halálosan veszélyes is:
„Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot vér oltja.
Magyar magyart gyilkol
...
A nép fele elpusztul.”
De mielőtt elborzadnánk a rettenetes jövőképtől, hallgassuk meg, mit mond a helyszínen rémülten kérdezőknek:
„Megírva semmi sincsen, mert minden megváltoztatható – ha nem fordultok el ISTENETEK-től, és megszívelitek az ősök intelmeit.”
Tehát adott a gyógyír. Csak rajtunk áll, megfogadjuk-e a táltos tanácsait. Látható, érezhető a tét. Nem csak egyéni létünk forog kockán, hanem a HAZA, a NEMZET sorsa. De irígységgel, korlátoltsággal, haszonleséssel semmire sem mehetünk. Csak bátorsággal, őszinteséggel, értéssel és megértéssel.
Igazi változásokat hozó, boldog új esztendőt kívánok minden kedves olvasónknak a Búvópatak szerkesztői és munkatársai nevében,
tisztelettel és szeretettel: Csernák Árpád
Döbrentei Kornél: Rebellis türelem
Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz,
azóta sem áldás, amit ránk oszt.
Inkább hallgatta meg Ady Endrét,
és ver még, ver még.
Belefárad-é egyszer, ráun?
Antikká korszerűsítve a fátum:
szakadatlan bűnhődjük a múltat és jövendőt,
mi, a jelentől is öklendők.
Nem sajátítottunk ki soha. E néphez nem illene,
gyötrelmes rangod, hogy Te vagy
a Magyarok Istene.
Mi választottunk, s nem Te minket.
Balsors-rögösítette szíveinket
lekényszerítetted a sugallatos porba,
beléjük el így vetvén a dacot:
azért is SURSUM CORDA,
azért is hisszük: az elevenszülő idő
csupán tetszhalott.
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,
történelmi böjtöket búsan-megbíró,
s ha enyész, enyészik hetykén,
fohászos-káromkodva a fajtánk,
mely egyként bigott és önégető eretnek;
Koppánynak is főt hajt, amint a Keresztnek,
amikor hízelkedő füstje megtalált,
s ráeresztetted a Káin-szaggal álcázott halált,
Ábel szájából, mit az elmúlásba tátott,
még feltört testamentumként az átok,
s azóta itt működik megtetézve turáni mód,
készen,
hogy írmagot se hagyva mindent fölemésszen!
Egymásra fenekedik fekete s fehér magyar,
és meddővé döglesztetik az őstalaj,
mert ott, ahol a testvér-szív pecsenyének
nyársra fér,
a kiömlött annyi drága vér
öldökölő vegyszernél pusztítóbb elegy —
génjeinkben micsoda hibás számtan a törvény
mily örökség-terror
rontó haragja forr,
hogy három magyar együtt annyi sincs,
mint egy meg egy!
Olyik kuruc, némely mindig labanc,
s hiába, Uram, hogy olykor kegyelemre lobbansz,
szereteted kivételes pillanatát adván menedékül,
amikor ez a nép egységessé békül
s teremtene önmagán túlnőve gigászin nagyot,
hisz százszorosan lerótta a penitenciát,
mit a világ kiszabott.
De nem! Akkor se, most se, s ki tudja meddig
nem engedik, nem engedik...
A turulmadárnak betiltják az eget,
szárnycsonkolva a sárban megreked...
Ördögien kimódolt ármány:
hol hosszabb, hol rövidebb pányván visszarántják,
noha még csak képzeli, szárnyat bont,
börtöne mesterségesen megalacsonyított horizont.
És még mindig milyen zsíros üzlet
— a júdáspénznek mikor lesz szaga? —
ez a kivérzett, hanyatló haza,
mely még romlásában is fölken:
legyünk a honszeretet jobbágyai röghözkötötten...
— a lélek e komor gravitációba beleszépül —
s megint a zsarolás, a szemfényvesztő kunszt el nem évül,
akár a nemzet önérzetét kikezdő,
rásütött szégyen-stigma, billog-jelző,
kívül-belül rothasztó szándék,
mely végső mohácsra vár rég.
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.
Most már elég! Vess a bosszúnak véget,
álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket,
mert bűnös volt a háború és galád a béke:
rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke,
kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok,
mert kufárszellemtől áthatott farizeus-gyülekezeté
érdem és jog, hogy ítéljen...
Uram, ne vesztegelj tétlen!,
csak pártatlan légy, ne kegyes
— a felelősség egyetemes —
akik most zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra,
elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra,
mert a tétel kétes,
hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes.
Miatyánk, az istenért,
tőlünk bocsánatot ki kért?
TABULA RASA? Vezeklés nélkül lehet-é kezdeni
tiszta lappal?!
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.
De várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal...
Te tudhatod: nem választott népedé a vétek.
Egyfiad csak Kajafásék feszítették meg.
Ha az igaz, igaz ez is.
Uram, meddig még ez agyafúrt nemezis?
Wass Albert: Magyar karácsony az égben
Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni, s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha sem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit, s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet, s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt, s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek ősz István király lépett a fához, s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a Nagyságos Fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendre kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett, s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kicsi angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” kérdezte tőle, mosolyogva. „Restellem magamat”, vallotta be a szeplős, „elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa”. „Oh, hát te voltál az!” nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem” felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, „november negyedikén, Uram.”
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. „Isten hozott, Katika,” mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, „aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram,” felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” kíváncsiskodott az Úr Jézus „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret,” felelte szepegve Katika, „szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is.” tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér; régóta már...”
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt, s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika,” mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz, és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama,” kiáltotta hangos, csengő angyalkahangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, „apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
