buvopatak.hu

Király Lajos: A zöld ágtól a karácsonyfáig

Ma a karácsony nélkülözhetetlen szimbóluma a fenyőfa állítása és feldíszítése. Ez a szokás a múlt század elején, német földről terjedt át hozzánk, kezdetben az úri családoknál, a városi polgárok lakásaiban, aztán a falusi értelmiség otthonában állítottak karácsonyfát. Somogyban a paraszti lakosság körében igazában csak a harmincas–negyvenes évektől terjedt el a mai formájú karácsonyfakultusz. Régen nem is lehetett fenyőfát szerezni, a mai rendszerű árusítás az 1950-es, 60-as évektől vált gyakorlattá. Egykor a karácsonyfának valót úgy kellett lopni a környék erdeiből, ez bizony kockázatos vállalkozás volt. Ilyen történetet örökített meg göllei élményei alapján FEKETE ISTVÁN a „Péter, 1907” c. írásában.
A régi parasztházak lakószobájában kevés hely volt, nem is lehetett volna nagyobb fát felállítani. A somogyi néprajzi gyűjtők leírása szerint a kis fenyőfát, fenyőágat, zöld gallyat az asztal fölé, a mestergerendára függesztették föl, néhol a falra, a szentképek közé tették, vagy az ablakba állították (Háromfa, Törökkoppány, Szenna, Csököly, Szőcsénypuszta, Cserénfa stb.). BÁLINT SÁNDOR írja, hogy a fenyőfa helyett a régi csökölyiek tüskés zöld ágat, borókaágat, fagyöngyöt függesztettek fel a gerendára, ez hasonlatos volt a lakodalmakban ma is hagyományos életfához. A híres göllei származású író, FEKETE ISTVÁN így írja le egy szegény iskolatársa karácsonyfáját: „A gerendáról egy kis tüskés kökénybokor lóg, mintha levéltelen, sötét lombját beletartaná egy szál gyertya reszkető, sárga fényébe. Az ágakon fehér, piros rongydarabkák és talán három szem ezüstös szaloncukor.”
„A karácsonyfa-állítás szokásának előzménye egyrészt a termékenységet, örök életet, fejlődést, növekedést jelképező karácsonyi életfa, termőág. Másrészt a középkori, egyházi eredetű szokás, miszerint Ádám-Éva napján előadták a teremtés történetét. Ebben szerepelt a paradicsomi életfa, a tudás fája, melyre – almán kívül – rákerült a kígyót jelképező lánc is. Az almafát télen örökzölddel, fenyőfával helyettesítették. A karácsonyfa és a karácsonyi termőág állításának szokása sokáig egymás mellett élt, díszei is sokáig azonosak voltak” (Tátrai Zs.–Karácsony M. E.: Jeles napok, ünnepi szokások 230.).
A karácsonyfa feldíszítése régen – adatközlőink szerint – „sokkal szegényesebb” volt, erre a célra ritkán vásároltak díszeket, édességeket, általában mindent házilag oldottak meg. A fára almát, diót kötöttek, esetleg valamilyen fényes papírba csomagolták be a diót, kockacukrot, krumplicukrot.  Mézeskalács figurákat is készítettek és aprósüteményt, ezek is díszek voltak a fán. Cserénfán lisztes dió, habcsók, házilag főzött szaloncukor, felfűzött pattogatott kukorica volt a dísz. CSEPINSZKI MÁRIA, a szennai falumúzeum egykori gondnoka a helyi szokások megismerése után a következő módon készítette el a Zóka Peti Lidi néni műemlék lakóházában lévőt: „A karácsonyfát a mestergerendára akasztottuk, kicsit, mert Lidi néniék szegények voltak. Piros almát, aszalt szilvát, vásári bábot, száraz fűznivaló paprikát tettünk rá. Füzért is csináltunk, kis darab piros rongyot, pattogatott kukoricát és kis darab rozsszalmát fűztünk föl hosszan egymás után, s ezt is a fára tettük.” Az emlékezések nem tudnak arról, hogy az 1950-es évek előtt lett volna gyertya a karácsonyfán. Szennán erre vallásos magyarázatot adtak: „Gyertya nëm vót, mer mi reformátusok voltunk.”
Csurgónagymartonban a karácsonyfa egy tökhéjba állított fenyőgally volt, és itt fakéregből betlehemi templomot is készítettek.
Boldogasszonyfán a szegényebb emberek csak egy örökzöld ágat szögeztek a falra, ezt szalmából készített csillaggal is díszítették.
Néhány helyen tésztából formált figurákat sütöttek, Törökkoppányban Évát és Ádámot, magyarbors volt a szemük. Büssüben nyúl és baba formát sütöttek, ezt kapták ajándékba a keresztgyerekek keresztanyjuktól: karácsony első napjának délutánján vitték el nekik. Eddén a somogyvámosi mézesbábostól vásároltak a karácsonyfára bábfigurákat.
Az 1930-as, 40-es évekig a paraszti lakosság körében általában nem volt ajándékozás, maga a karácsonyfa, a rajta lévő édességek számítottak a gyerekek ajándékainak. A felnőttek sokfelé még ma sem vásárolnak egymásnak ajándékot. A karácsonyfát – úgy mondják a kisgyerekeknek – a Jézuska vagy az Angyal hozza, ezért általában titokban díszítették fel. Olyan adataink is vannak, hogy csak a gyerekek lefekvése után készítették el, és 25-én reggelre kapták a Jézuskától ajándékként: „mire mi gyerëkëk elaluttunk, főlógatták az asztal fölé a fát a mestörgerëndára. Az alá tëtték az asztāt, annak mëg alá szénát raktak a Jézuska bárányának” (Marcali). A későbbiek során a falusi karácsonyokban is megjelent a fiatalok megajándékozása, ezek szerények voltak, pl. Mesztegnyőn egy-egy szalag, alsószoknya, zsebkendő, egy ing. A cselédeknek az uraság néhány helyen karácsonyra lisztet és bort ajándékozott.
A mai ajándékozási szokásokról, az eltúlzott karácsonyi bevásárlási tumultusról mindenkinek vannak személyes tapasztalatai. Sokan úgy gondolják, hogy a felnőtteknek tulajdonképpen nem is kellene egymást ilyenkor megajándékozniuk (pl. kis barkácsgépekkel és máskor is megvehető termékekkel), hanem ezt a pénzt – ha tehetik – jótékony célra adhatnák. Követendő példaként írom ide, hogy ismeretségi körömben többen ebből a „karácsonyi pénzből” egy-egy határainkon kívüli gyermek tanítási költségeihez járulnak hozzá.

A szenteste

Ma a családi karácsony legfőbb eseménye 24-én, koraeste a gyertyagyújtással kezdődik, ebben a televízió, rádió hatására eléggé egységes szokásrend alakult ki. Ahol kisgyerekek vannak, a szülők rendszerint titokban díszítik fel a karácsonyfát, és rakják alá az ajándékot. (De sokfelé már őket is bevonják a fa felöltöztetésébe.) Az ünnepet csengőszó jelzi, a karácsonyfa köré állnak, boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, elénekelnek néhány népi karácsonyi éneket (feltesznek egy lemezt, kazettát, esetleg a tv vagy a rádió alkalmi műsora szól háttérként), és kibontják az ajándékot. A karácsonyi vacsora kapcsán él még a régi szokás közül néhány (mézbe mártott fokhagyma, egy alma közös elfogyasztása stb.), és a vacsora is többnyire hagyományosan hal és mákosguba. Az étkezés után többnyire a tv köti le a figyelmet, de az éjféli misére (főként a városokban) ma is rengetegen elmennek.
Régen a szenteste a pásztorok tülkölésével, a gyerekek csengőzésével, ünnepköszöntésével kezdődött. Ilyenkor jártak a betlehemesek, ostyahordók stb., amint ezekről már szóltunk.
A somogyi horvát vagy horvát eredetű községekben a gazda be szokta köszönteni a karácsonyt. Somogyszentpálon például miután elkészítették a karácsonyi asztalt és a karácsonyfát „sötétedéskor a ház gazdája egy nagyméretű poharat (literes edény) terményeiből (kukorica, búza, bab, árpa stb.) színültig töltött, közé gyertyát szúrt, azt meggyújtotta. Csengővel csengetett, majd kopogtatott az ajtón. Belépve köszöntötte háza népét (horvátul): Szájam bjudi Jesus Krisztus | Szvi zdravi veszeli, | Novo mlado leto, | Bozse doj i drugo leto do csekamo! Magyarul így hangzott a köszöntő: Fényes legyél Jézus Krisztus. | Mindnyájunknak egészséget, jókedvet adj az új fiatal évben, | Add Isten, hogy a másik évet is megérhessük.”
A szomszédos Buzsákon „karácsonyeste elkészítették a szénát a kisded számára. Tettek mellé gyertyát, de addig nem gyújtották meg, amíg a család legidősebb férfi tagja haza nem jött... Vacsorára mindenki ünneplőbe öltözött. Így köszöntötték be az ünnepet:
„Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
Hála Isten, megértük Krisztus Urunk születése napját.
Adjon az Isten bő bort, bő búzát, erőt, egészséget,
Holtunk után örök üdvösséget.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Ekkor a gazda meggyújtotta a gyertyákat, a családtagokét és a cselédekét egyaránt, majd letérdeltek és „Krisztus Urunk születése emlékére imádkozni kezdtek.” A háziasszony erre az alkalomra ünnepi kalácsot (pobjeszna) sütött, külön a férfiaknak és külön a nőknek. A köszöntő után a gazdaasszony megszórta a pohárban lévő gabonából az asztalt, háromszor rajzolt vele keresztet, majd ráterítették a negyedik abroszt, a melyről ettek. A legidősebb asszony a beköszöntés után leült egy porció szénára, „hogy a kotlósok jó ülősek lëgyenek.”
A karácsonyi vacsora ételeit most csupán összefoglalóan sorolom fel: hal, mákos guba, kelt tészta, aszalék, sült tök, ostya, dió, alma, méz, fokhagyma stb. „Amikor karácsonyeste ettünk, az abroszba behajtottuk a morzsát, és másnap reggel elvittük hátra a kertbe, hogy ott maradjanak a tyúkok, és ne az ajtót lessék” – mondták a szennaiak. Somogyszentpálon szenteste az asszonyok tésztából őrangyalt, malac és egyéb állatfigurákat sütöttek. Az őrangyalt a kútba dobták, a malacot az ólba, a többi állatfigurát az istállóba tették – a szokás célja óvó-, egészségvarázsló jellegű. Karádon a karácsonyi vacsorából hagytak az asztalon néhány falatot, hogy a meghalt családtagok – akik hitük szerint az éjjel hazalátogatnak – ehessenek belőle.
Az éjféli misére várakozók otthon beszélgetéssel, kártyázással, szomszédolással töltötték el az időt. A gyerekek dióval, mogyoróval játszottak, és sok népi eredetű társasjáték volt szokásban.
Az éjféli misére régen a kisgyermekeken kívül mindenki elment. Aki nem megy el az éjféli misére, az megbűnhődhet, erről Somogyjádon a következőt mesélték: „Ëgy lány nëm mënt el az éjféli misére, ezért éjjel a boszorkányok félrehúzták a száját. Bizony örökre ugy is maradt neki.” Toponáron a fiatalasszonyok fehér belinerkendőt kötöttek a fejükre, „csak ugy fehérödött a templom. Teli vót a templom néppē.. Nëm fértünk be, annyi vót a nép!” Egy berzencei asszony megindulva emlékezett: „Az éféli mise mindig csodálatos érzés vót számomra. Csak ugy zengött az ének az orgona kiséretére. A faluba mindön embör ēgyütt köszönteni a kis Jézust.”