Dr. Farkas Judit levele
Somogy Megye Közgyűlése és
Gelencsér Attila, a közgyűlés elnöke
részére
Tisztelt Megyegyűlés! Tisztelt Elnök Úr!
Kedves Vendégek!
Súlyos mozgáskorlátozottságom sajnos megakadályoz abban, hogy személyesen vegyem át a Somogy Megyei Közgyűlés által adományozott kitüntetést, ezért engedjék meg, hogy gondolataimmal legyek jelen a megyenap ünnepi közgyűlésén.
Egy elismerés akarva-akaratlanul arra készteti a díjazottat, hogy szembenézzen önmagával, addigi életútjával, és aztán feltegye magának a kérdést; vajon érdemes-e arra? Így van ez velem is, de az olyan – biológiai igazságtalanság következményeit viselő – embernek, mint én, különösen nehéz visszatekinteni a megtett útra, hiszen azt az átlagosnál több fájdalom és szenvedés kísérte… A gyermekkorban kezdődő betegség nemcsak életszemléletemre és lelki beállítottságomra volt hatással, de jelentősen beszűkítette lehetőségeimet is. Azt mondják, a szenvedés vagy lehúz, vagy felemel. Én mindig arra törekedtem, hogy inkább több legyek e korlátok által: „… sors elől szökve, mégis szembe sorssal…” – ahogy Dsida Jenő mondja egyik versében. Ha ez valamennyire sikerült, az azonban nem csak az én érdemem, hanem édesanyámé is, aki 46 esztendőn keresztül volt társam a bajban.
Értesülve arról, hogy a szépen hangzó Somogy Polgáraiért Díjban részesültem, az első meglepetésből felocsúdva azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is jelent nekem a megyéhez való kötődésű Visszatekintve az elmúlt fél évszázadra, tudatosult bennem, hogy a megyehatárt csak gyógykezelések idejére, illetve egyetemi tanulmányaim alatt hagytam el. Gyermekéveimet egy Rinya-parti kis zsákfaluban, Belegen éltem, bár a lassan csörgedező patakot csak arról a fahídról volt alkalmam megcsodálni, amelyen át apai nagyanyámhoz jártunk Ötvöskónyiba. A gyermekkori emlékképeim inkább a sínpárokhoz, a vasútállomáshoz és a füstös mozdonyokhoz kötődnek. Amikor a belegi iskolában Horváth tanító bácsi megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy tanító. Később aztán, helyzetemet reálisabban felmérve, úgy gondoltam, hogy valamilyen ülőfoglalkozást kell választanom, A nyolcadik osztály elvégzése után ezért a közgazdasági szakközépiskolába kértem felvételemet, amelyet azonban az intézmény fura igazgatónője – kitűnő bizonyítványom ellenére – elutasított (nyilván nem akart bajlódni a magamfajta bice-bócával). Érettségi bizonyítványt így a Táncsics Mihály Gimnáziumban szereztem, majd varrónő szerettem volna lenni. A női szabó azonban, akitől a gyakorlatot kívántam elsajátítani, nem vállalta a képzésemet. Így lett belőlem jogász.
Első munkahelyem a kaposvári MÁV Épület és Hídfenntartó Főnöksége volt, ahol tizenegy esztendeig egy szeretetteljes munkahelyi kollektíva vett körül. A rendszerváltás után a rokkantsági nyugdíjat választottam, majd 1995-től a mosdósi kórház jogtanácsosa lettem. Hálával gondolok Dr. Gyurkovits Kálmán tüdőgyógyász professzorra, a kórház akkori főigazgatójára, aki olyan körülményeket teremtett számomra, hogy teljes értékű munkát tudtam végezni. Az egészségügy régi szereplőjeként szép feladatom volt a legalább annyira kiszolgáltatott helyzetben lévő orvosok, egészségügyi szakdolgozók érdekeit képviselni. Mosdós, a tüdőbetegségek elleni küzdelem egyik utolsó végvára nemcsak munkahelyem, hanem otthonom is volt.
Az írással éppolyan véletlenül kezdtem el foglakozni, mint amilyen véletlenül lettem jogász. Még álmomban sem jutott eszembe, hogy írótollat vegyek a kezembe, az olvasói szerep volt az egyedüli, amely az irodalomhoz kötött. Egészen addig, amíg 2002-ben a Búvópatak kulturális és társadalmi havilap születésekor nem találkoztam Csernák Árpád íróval. Az első időben kizárólag a periodika megjelentetése, illetve az azt kiadó alapítvány körüli jogi és adminisztrációs feladatok elvégzése, vagyis a háttérmunka tartozott hozzám. Az alapító főszerkesztő azonban – megismerve egy kisebb írásomat – arra bíztatott, hogy írjak esszéket, recenziókat és próbálkozzam meg a szépírással is. Ez elől hosszú ideig elzárkóztam, mert ugyan Kós Károllyal együtt „… hiszem és vallom, hogy az irodalmi alkotás az emberi szellem és lélek legértékesebb és legmagasabb rendű kulturális tevékenysége”, de sem tehetséget, sem elhivatottságot nem éreztem arra, hogy bármilyen irodalmi művet hozzak létre. A Keretek című novellakezdeményt is azért vetettem papírra, hogy bebizonyítsam Csernák Árpádnak: nincs tehetségem a szépirodalomhoz. Neki, amikor elolvasta, más volt a véleménye… A prózai írásaimat tartalmazó első, és ezidáig egyetlen könyvem Szavamat adom címmel 2008-ban jelent meg.
Az a kulturális, értékteremtő- és megőrző munkálkodás, amelynek a Búvópatak folyóirat szellemi műhelyében részese lehetek, mindennapjaimnak nemcsak célt, értelmet ad, hanem benne élhetek egy olyan szellemi-lelki közösségben, ahol a hazámért, benne szűkebb pátriámért, a megyéért és annak polgáraiért is – a magam szerény módján – van módon tenni.
Köszönöm, hogy a díjjal rám is gondoltak.
Farkas Judit
Csernák Árpád: Fehér bajusz
Öccsét mindenki így hívta 1956-ban a Corvin-közben, aztán évtizedeken át a világ minden táján, és harcostársai gyakorta még ma is így emlegetik: A BAJUSZ.
A BAJUSZ: PONGRÁTZ GERGELY már halott. Ott van eltemetve a CSETE GYÖRGY által tervezett kápolnában Kiskunmajsa-Marispusztán, amelynek az Orion csillagképpel ékesített kapuját bátyja, A FEHÉR BAJUSZ: PONGRÁTZ ÖDÖN nyitotta ki nekünk.
Amikor megérkeztünk, készítettünk néhány fotót a kápolnáról. Közben egy kocsi kanyarodott be az út túlsó oldalán álló múzeum udvarára. Drapp télikabátban, sapka és sál nélkül egy szemüveges, középmagas, fürge mozgású ?sz ember szállt ki a kocsiból. Egyik lábát kissé húzta, bal kezében szalvétába csomagolva egy pogácsát tartott. ? lenne az? A legid?sebb Pongrátz-fiú? A Corvin-közi harcok „motorja”? Miután üdvözöltük egymást, a múzeum nyitvatartása felöl érdekl?dtem.
– Nyitva van, persze... meg lehet nézni... Csak ebédelni voltunk... Pongrátz Ödön vagyok – mondta, és a kezét nyújtotta.
– Tudom – mondtam, és mi is bemutatkoztunk. Kezet fogtunk.
Már az udvaron álló ágyúról is szakszer? el?adást tartott, pontosan felidézve azokat a harci eseményeket, amelyekben ezzel a fegyverrel vettek részt, de munkatársa, az ?t kísér? fiatalember szeretetteli mosollyal az arcán azt mondta:
– Ödön bácsi, folytassák bent... ott azért melegebb van.
Az els? teremben, jobbra felfüggesztve, a mennyezett?l a padlóig hatalmas, kopott nemzetiszín? lyukas zászló. Mellette koronás címerünk és Európa térképe, el?tte ágyú, kis asztalkán géppuska, kézigránátok.
– Nekünk kezdetben csak bicskáink voltak meg benzines palackjaink… aztán levente puskáink. Ezeket a komoly fegyvereket már a ruszkiktól kellett elvenni... Úgy is mondhatnánk: ?k láttak el bennünket fegyverekkel... – meséli Ödön bácsi, nagy szenvedéllyel láttatva, szinte újraélve az eseményeket – ...a molotov koktélt nem mi találtuk föl... az már megvolt régen... én csak újítottam... A régi módszerrel gyakran megégett a kezünk is, vagy megpörköl?dött a kabátunk mert ráfolyt a benzin... – magyarázza a forradalom fegyvereit tároló vitrin elé lépve, és egy üveggel a kezében mutatja is – …én kitaláltam, hogy a rongyot rátesszük a palack szájára, belenyomunk egy kisebb dugót, hogy mellette fel tudjon szívódni a benzin, és ha itt az id?, csak gyorsan meg kell fordítani a palackot, meggyújtani a „kanócot” és már lehet is hajítani. Kevesebb benzin fogyott, a kezünk meg száraz maradt...
A vitrinben „davajgitár”, leventepuskák, pisztolyok, kézigránátok, Kossuth-címer, fölötte az 56-os Magyarok Világszövetségének nagyméret? emblémája, és fotók, fotók minden mennyiségben. Középen, egy asztalkán 56-os könyvek, mindegyik ára: 1956 forint. A könyveken kívül kit?z?ket, kazettákat is vásárolhat a látogató. A pénzt egy dobozba kell tenni, többek között ebb?l fedezik a múzeum fenntartásához szükséges költségeket, mert sem a múzeum, sem a kápolna még soha egyetlen fillér támogatást sem kapott egyik kormánytól sem.
– Az egyik nem adott, a másiktól meg el sem fogadtuk volna – teszi hozzá Pongrátz Ödön.
Miközben a könyvek és a kit?z?k között válogattunk, Ödön bácsi kis id?re elt?nt, levetette télikabátját, majd szvetterben visszatérve a bels? terembe tessékelt bennünket, mintha nála lennénk vendégségben. Megrendülten mutatta a sort?zek térképét, saját kiállított ruháját, amiben végigharcolta a forradalmat. Aztán könyvritkaságokból idézett, a fontosabb oldalakról fénymásolatokat készített.
– Ezt ismered? Sz?cs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál... Ez hiteles. Nézd csak ezt itt, Csiba Lajos naplójából idéz: „A napló mindenesetre más megvilágításba helyezi Maléter 1956-os magatartását, s arról tanúskodik, hogy Maléter november 2-án a Kilián laktanyabeli vacsora közben ?szintén beszélt, amikor Kovácsnak és nekem kijelentette: »Én a szocialista rendszer híve vagyok, nem l?ttem és nem lövettem, és nem is vagyok hajlandó l?ni vagy lövetni a szovjet csapatokra, amelyeknek tulajdonképpen az életemet és egész katonai pályafutásomat köszönhetem.«” Ezt lemásolom neked... Ezt meg Gergely mondta a vele készített riportkötetben: „Nem jöttem haza a Nagy Imre-temetésre… Ahhoz ragaszkodtam a New York-i magyar konzullal való három napos beszélgetésem során, hogy az összes ötvenhatos h?snek adjanak díszsírhelyet, temessék ?ket is újra – akkor hazajövök. Fölajánlották, hogy lesz egy hatodik üres koporsó, amely jelképezi ezt a minden h?snek elégtételt adni szándékozó akaratot, de erre én azt mondtam, hogy nekem ez nem elég. Abban az id?ben Andris öcsém és Ödön bátyám kértek vízumot Magyarországra, de mindkett?jük kérelmét elutasították. Nem engedték be ?ket a temetésre sem. Mint kés?bb kiderült, az összes áldozat ünnepélyes eltemetéséhez a Történelmi Igazságtétel Bizottság nem járult hozzá.” Szóval van itt még elég tisztázni való… Andrist, Gergelyt, Ern?t és engem csak 1989 december tizenkettedikén vettek le a Magyarországról kitiltottak névjegyzékér?l…
Sorolja, mutatja a könyveket, az újságokat, kimásol bel?lük részleteket... Dolgozik. Szívvel-lélekkel... S?t, mintha most is harcolna, küzdene… más eszközökkel, de harc ez is, hiszen még mindig nincs vége a szabadságharcunknak... mert még mindig nem szolgáltattak igazságot 1956 h?seinek...
A Corvin-közben még november közepén is harcoltak... Aztán a Pongrátz-fiúknak menekülni kellett... Ha itt maradnak, bitófa vár rájuk.
– Már bent ültünk a csónakban, ellöktük magunkat a parttól... aztán én azt mondtam, menjünk vissza... csak egy percre... Meg?rültél, mondták a többiek, itt minden másodperc számít... Csak egy percre, mondtam, és elkezdtem visszafelé evezni... Amikor a parthoz értem, el?vettem a zsebkend?met, és belekotortam egy kis földet... egy kis magyar földet... kés?bb abból tettem mindenkinek a sírjára aki kint halt meg... az van anyánk sírján is... – Ödön bácsi próbál uralkodni magán, de látom görcsbe rándul az arca, bepárásodik a szemüvege... A rettenthetetlen Corvin-közi harcos sír.
A táltos tanácsai
Mögöttünk van megint egy év... Mögöttünk van megint négy év... Tele volt keserűséggel, fájdalommal, megaláztatással; de tele volt örömmel, reményt keltő mozzanatokkal is. Mert, igaz, még mindig sokan vannak a haszonlesők, a korlátoltak, az irígyek, az igénytelenek, de egyre többen vannak az értők, a megértők, a hazáért tenni akarók, a szeretetre képesek...
Ha LÁPKUMÁNJA XIII. századi táltos 1948-ban, Rába-közi táltosok által megidézett SZELLEMÉNEK jóslatában, a megtörtént eseményekről szóló részt áttekintjük, meggyőzödhetünk a szöveg igazságáról, a táltos hitelességéről.
Mit is mond a közelmúlt eseményeiről?
„A csellel hatalomra segített Paprikajancsi
pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.
Nyegle és buta.”
Ugye milyen egyszerű, világos, tiszta beszéd. Nincs ember a hazában, aki ne értené. És milyen gyönyörű, költői magyar nyelven fogalmazza meg jelen helyzetünket:
„Nemes lovag-ősök fehér liliomán
tipródik a nemzet.
A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.
A különb nem viszi sokra, mert irígylik.
Ki-ki, rántja lefelé a másikat – az országot együtt.
Lenézett népek mögött kullog a magyar!
A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!”
Aztán beszél arról az időszakról is, ami ezután következik. És ekkor megdöbbenünk. Ráébredünk, a Paprikajancsi nem csak nevetséges, hanem halálosan veszélyes is:
„Kettészakad a nemzet,
lángra lobban az Ország.
A lángot vér oltja.
Magyar magyart gyilkol
...
A nép fele elpusztul.”
De mielőtt elborzadnánk a rettenetes jövőképtől, hallgassuk meg, mit mond a helyszínen rémülten kérdezőknek:
„Megírva semmi sincsen, mert minden megváltoztatható – ha nem fordultok el ISTENETEK-től, és megszívelitek az ősök intelmeit.”
Tehát adott a gyógyír. Csak rajtunk áll, megfogadjuk-e a táltos tanácsait. Látható, érezhető a tét. Nem csak egyéni létünk forog kockán, hanem a HAZA, a NEMZET sorsa. De irígységgel, korlátoltsággal, haszonleséssel semmire sem mehetünk. Csak bátorsággal, őszinteséggel, értéssel és megértéssel.
Igazi változásokat hozó, boldog új esztendőt kívánok minden kedves olvasónknak a Búvópatak szerkesztői és munkatársai nevében,
tisztelettel és szeretettel: Csernák Árpád
