Vendégségben Bakonyéknál

 

 

Viola még márciusban megígérte, hogy az idén új nyaralóhelyet keres. Áprilisban közölte, hogy nyomon van, májusban a rejtekhely nevét is elárulta: Szarvaskút lesz a kiszemelt hely, Júniusban aztán sóhajtva közöltem, hogy még sose hallottam ezt a jól hangzó nevet, mire Viola rejtélyesen rám mosolygott és közölte: - Odaviszlek!

Talán Muki? – kérdeztem, és megsimogattam örökifjú autónk tükörfülét. A térképen nem találtam a Szarvaskút nevet. Az autópályát karbantartották, két nagyváros eltérített, egy kisváros magába csábított, aztán végre… egy tábla a távolba mutatott: Szarvaskút már a közelben volt. Nem volt ott város, sem falu, az erdőben néhány tisztás, amely egymásba ért, rajtuk játékosan modern épület, fölötte kémény vagy torony… Szarvaskút!

Kipattantunk, a természet illatát kerestük, a szellő köszöntését fogadtuk. Az épületen (a szállodán!) sok ablak, sok ajtó, kevés emelet… Itt minket vártak!

Az üvegajtó belső oldalánál tekintélyes macska hevert, gyönyörű példány, nagy, fehér testén fekete-szürke mintázat, nyakán bőrszíj, rajta apró csengő. Mintha őrködne az ajtóban, mintha várna minket s talán minden vendéget. Barátsággal megsimogattam, s bizony még be is mutatkoztam neki. Nem válaszolt, vagyis beengedett. Aztán föltelepedett az egyik karosszékre, és tisztára nyalta négy lábát. Két mosoly – tőlünk és tőlük, és szarvaskútiak lettünk. A kisasszony (a kisasszonyok egyike) szobánkba kísért. Egy dolgunk volt: csomagjainkat lerakodtuk, a balkonról ámulva körbelelkendeztünk, és mentünk vissza a portára. Bizonytalankodva kérdeztük:

–        De miért szarvas…?

A kisasszony mosolyogva intett a háta mögé. – Ott megtalálják őket! De ne menjenek üres kézzel. – A sarokban az állványon garmadával álltak a poharak, bennük almakarikák zöldelltek, vagyis a szarvas-csemege. A kisasszony ránk mosolygott, mi pedig Indultunk a szarvaslesre.

A völgyben rét, rajta kerítés, a rét közepén deszkafészer, mellette itatóvályú, a fűben a házigazdák. Négy-öt szarvas őrszemként hevert, mintha észre se vettek volna! Dehogynem, a fülük mozgott és talán jelet is adott. Egyikük volt a főnökszarvas, vagy – bocsánat! – a szarvasbika.

Brúnó! Enzó! – ezt kell mondani feléjük, kérve, énekelve, hogy szíveskedjenek hozzánk fáradni az eledelért.  Az egyik heverő szarvas megmozdult, négy lábra állt, kettőt lépett. Aztán a másik is, közeledtek, a többi nézte őket. A kerítéshez jöttek, megálltak kétlépésnyire, aztán egyre, aztán odanyújtották csodálatos szarvasfejüket és elfogadták a felkínált almagerezdet. A szarvas szája nem kicsi, de nem látod benne a fogát, csak az almán érzed, hogy erős szerszámot hord a szájában.  És közben a kínálóra néz, alig mozdul, de a kínáló szemével néz „szarvas-szemet”. A szőre selymes, de minden szál egy irányba simul. Megérinteni nem engedi magát. És közben nevezed Brúnónak, és kínálod Enzót, bizonyosan mindkét nevet értik, vagy inkább hívó szónak tekintik. Minden pohárban egyformán lakik az almagerezd meg a répanyesedék, megeszik utolsó szemig, aztán elvonulnak, három lépéssel hátrább. És néznek rád, és néznek egymásra. És fölösleges mozdulata nincs egyiknek se. A bak időnként megjelenik, akkor ő kér gerezdet, agancsával félretaszítja a többi családtagot. Agancsán selymes szőr, talán vékony bőrréteg is simul.

Ámulva megyünk tovább, alig ejtünk szót. Az erdőszélen kikorhadt, hatalmas fatörzs, megmásszuk, fényképezzük. A törzs belsejéből barlang-sötét üreg ásít, fölmászni alig bírunk a láthatóan régen ott heverő fatörzsre. Számláljuk elő a száz éveket, óvatosan emeljük a kort, amit álltában tölthetett az óriás, meg amit földre döntötten a famatuzsálem.

A lábunk alatt erecske, kristálytiszta forrásvíz, csörgedez, hívogat. Szerény kőszobor, az oldalán apró cső görbül, a vize jéghideg. A fejünk fölött rekkenő hőség, áldás a hűs víz. Ebből ittak a szarvasok is, amikor még „szabad szarvas” volt a nevük.

A birodalom felmérése következik… Vadonatúj országút, autóbusz jár Zircre, Bakonybél felé. Muki, te nyugodtan pihenhetsz az árnyékban. De a „kútból” (a Szarvaskútból!) sorra bukkannak fel a meglepetések: teniszpálya, pingpongasztal, fedett és nyitott medence a földszinten és a háztetőn, csodálatos kilátással. Ha nem vagy a medence közelében, a víz némán hallgat, de ha akarod, pezsgésnek indul, a hab lesz az úr a tetőteraszon és az árnyékos alvilágban. Amint kilépsz belőle, csönd lesz körülötted – neked szól a hemzsegő vízi csoda!

A szálloda körül erdő, tisztás, csalit, ösvény, patak, csermely – ki milyen szót keres és talál rá. Vad a népes és vidám környéken ritkán jár (nappal legalább is nem!), az egyetlen erdei lakos egy bagoly volt, kétszer is láttam, nem volt sem támadási, sem letelepedési szándéka. A forrásra talán időnként odalátogat.

Vacsoraidő, a mi időnk. Azt ehetsz, amit akarsz – abból, amit ők kínálnak. A választék nagyobb, mint maga a választás. Elképesztő a bőség húsban, mártásban, krémben, sajtban, gyümölcsben, nyalánkságban. Aki mindent befal, jutalom összeget kap a „szarvas-konyhától”. Kávé elöl, kávé hátul, a számlán a „mindenevőnek” ugyanaz a tétel áll: svédasztal.

Fölsétálunk az esti csendbe, sötét a világ – itt lenn, odafenn a holdtányér mintha bársonyköpenybe bújt volna: sárgás, fényes, sejtelmes, a felhők baráti tisztelgéssel vonulnak előtte. A hegyek gerincét inkább megsejtjük, mint meglátjuk, az erdő sűrűjéből kifehérlik egy-egy nyárfa. A csend különös „élőtárs”, így, éjszakának menet a középhegység közepén: a szél az ágak sóhajtása, a megreccsenő fatörzs, a saját léptünk zaja jelzi, hogy nem vagyunk magunk a világban.

Reggel egy korai busszal (Muki ma is hadd pihenjen)! Magyarország legmagasabban fekvő városába, a Bakony fővárosába utazunk. Zirc maga úgy tartja, hogy „itt átélhető a múlt, élvezhető a jelen, a város csupa meglepetés, és minden nap színtiszta élmény”.

A város a völgy és a hegytető között szemlélődik, immár évszázadok óta. Amióta van magyar kereszténység, azóta áll templom a városközépen, amely emlékeztet és újjáépítésre biztat. A templom, a rendház, az iskola, a könyvtár – mondjuk így – testvériséget alkot, amelybe jószerével bárki beléphet. Mára nagyszerű barokk homlokzat, torony, oltár és mellékoltárok gyűltek össze, Európa-hírű festmények és magyar szentek szobrai, képei. A múltat őrzik a jelennek, és utat mutatnak a jövő felé – hitet és bizalmat sugároz a zirci apátság. Pedig ezer év alatti időnként szembe kellett néznie veszedelemmel: romboló ellenséggel, lezuhanó repülőgéppel- Némelykor megállt a maga lábán: a sörmanufaktúra háromszáz éve nyújt támogatást „az arra szomjazóknak”.

Az apátságban királyi vendég is járt, de „királyi” a könyvtár gazdag gyűjteménye, ámulnivalók Maulbertsch festményei is. A Vöröstorony diszkréten húzódik meg az apátság homlokán, a toronyból a templom két barokk tornya, az évszázados Romkert, a Bakony néhol 700 méteres, erdő fedte csúcsai mind látszanak. Meg a tó, belerejtőzve a sűrűségbe, közepén apró szigettel, partján András király szobrával. Az ő vitéze volt ama „búvár Kund”, aki megfúrta az ellenséges hajókat, és győzelmet szerzett királyának. De András királyt a saját testvére üldözte el a trónról, és juttatta fogságra – éppen Zircen. Itt halt meg András, még a XI. században, Tihanyban temették el, sírja máig őrzi emlékét. Meg ez a szobor, itt, végső szenvedése helyén. Szép szobor… - szomorú sorsot őriz, sorsot, amelytől a királyok se lehetnek mentesek.

Tegnap keletre tekintettünk ki, ma nyugat felé indulunk, Bakonybél hasonlóképpen számos látnivalót kínál. A templom Szent Mauricius nevét őrzi, majd ezer éve alapították, szerzetesek nemzedékeit készítette a dunántúli magyar keresztény életre.

Az Erdők Háza csodálatos gyűjtemény a Bakony gazdagságából. Az erdőtelepítés, a vadászat és a lőfegyverek, a fa-- és a gyümölcsfélék, általában a virágfajták, a vadak, rágcsálók, apróragadozók, a madárvilág leírása, bemutatása mind megtalálható benne. A két fő „rendtartó” azonban a barnamedve és a vaddisznó. Tiszteletet parancsoló méretű két erdőjáró, mindkettő embernél nagyobb (valamivel). A medve ragyogó gyöngyszemmel tekint  a belépőre, de négy méretes mancsán megdöbben, aki barátkozni kíván. Nemigen lehet megállni, hogy (lopva) meg ne simítsa szőrét a mellette elhaladó.

Séta a domboldalba, a gazdag termést ígérő gabona- és kukoricaföldek felé. A domb tövén tó és kápolna, kristálytiszta, hideg vizű tó, a tó mellett szobor. a háttérben apró, szépen ápolt kápolna. A szobor Szent Gellértet ábrázolja, az égbe tekintő, vékony testalkatú szent nyolc kemény évet töltött itt szerény kunyhóban, és írta műveit, úgy ezer évvel ezelőtt. A velencei szerzetesvilágból vonult át a kevéssel korábban formálódott magyar világba, Szent István király óvó szemétől kísérve. Gellért bizonyosan nem gondolta, hogy a sors nehéz napokkal teszi emlékezetessé életét, és őrzi meg tisztelettel vértanúsága emlékét.

A város az egyik látnivalót a másik után kínálja. A Pannon Csillagda nevében és funkciójában (kínálatában!) különleges intézmény. A Naptestvér éneke film a csillagokról, a Nap járásáról, a Föld és a bolygók forgásáról lenyűgözően tudományos és érdekfeszítően tartalmas – diákoknak, felnőtteknek, tudósoknak. A Bakony hegység közepén, a Csillagda műsorán naponta hatszor, mindig van közönség, amikor kilépnek, szemükkel az eget fürkészik, a világ mindenségét mérik fel és benne Bakonybélt.

A látvány, az élmény, a meghökkentő újdonság lehet csodásan érdekes, de mire hazaérünk Szarvaskútra, a svédasztalhoz, bizony nagyra nő bennünk a fáradtság. Azért még két medencét körbeúszunk, lesétálunk a szarvasokhoz, egy köcsög almagerezddel szép álmokat kívánunk nekik. Holnap délelőtt indulunk haza, de őket, és mindent, amit láttunk, elvisszük magunkkal, mint akár ezer éves bakonyi csodát, amiért érdemes lesz még visszatérni.

 

Lukáts János

2024. június 23.

 

 

Ádám Tamás versei

 
 
 
Aztán vers
 

Agyaggalambok röppennek,

vissza sose térnek,

szárnyukon lángoló felhők

pattognak,

szivárvány ívébe simulnak.

Testük vessző lesz,

majd pont,

aztán vers.

 
 
 
 
Befejezetlen szonáta
 

Számon, mint indigókék

esték, sokasodnak a szavak.

Érett hegedű karcsú nyakára

tapadnak az ujjak.

Az égen őszi szonátát

kottáznak a varjak.

Fák zúzott lombjain

vezényel a szél.

A fény szaggatott

húrjain befejezetlen

a mozdulat örvénye,

sose ér véget a tavasz.

Klaviatúrán játszom

tovább a dallamot, feljajdulunk,

ahol a part szakad.

 
 
 
 
Betört homlokkal
 
 
Utassy József emlékének
 

Hiszen a kardvirág is fegyver!

A pokolból jövök és apró

füstlovakat vonszolok

könnyes szemmel.

Betört homlokkal

oltárod előtt fekszem, hazám.

Vércsékre várok, hogy

felemeljenek a mennybe.

 

 
 
 
 

Kultúrbotrány Gyulán

Udvarhelyi András

 

 

Kultúrbotrány Gyulán!

Simonyi Imre költő lakhelyén ma WC van!

 

 

Előre bocsátom, nem szeretem az ország egyik legudvariatlanabb költőjét,  Simonyi Imrét, nem tartom jelentős költőnek, de ez nem jelenti, hogy ne háborodjak fel, amit műveltek emlékházával. Nem ezt a sorsot érdemelte az utókortól, ha már életében sem becsülték eléggé. Amit hagyatékával, emlékezetének meggyalázásával tettek Gyulán, az több mint kultúrbotrány. Most majd felháborodnak néhányan Gyulán. Háborodjanak fel. De ne ez én írásomon. Ha jelent nekik valamit Simonyi emléke, csináljanak az illemhelyből megint Simonyi emlékházat. És akkor helyreáll az értékrend. Azt is megírom.

         Annyit tudni kell, hogy a Száz éves cukrászda turista látványosság, kedvelt helye a gyulaiaknak és a városba látogatóknak, akik, ha oda látgattak, megnézhették Simonyi a kiállítást, megnézhették, milyen körülmények között élt város díszpolgára. Azt is tudni érdemes, hogy 1840-ben alakították át az addig gyógyszertárként működő épületet cukrászdává. Az empir stílusú épületben több szalon is van klasszicista-biedermeier bútorzattal. Az ország második legrégibb cukrászdája a Ruswurm után. Régen Reinhardt néven volt ismert, kedvelt közösségi hely. Simonyi még ezen a néven említi verseiben a cukrászdát. De ma – az én megítélésem szerint -  inkább szégyenfoltja a városnak.

         Ma a cukrászda exkluzív berendezése megmaradt, a régi, egymásból nyíló, szalon jellege is. A falon nagyméretű, régi festmények lógnak. Akik nem tudják, mi történt itt, azok elgyönyörködhetnek a felújított cukrászdában. Az egyik szobából - oda nem illő stílusban - lehet egy vasajtón kilépni a hátsó folyosóra, ahol a folyosó egyik végén kialakították a cukrászda múzeumát kb. 10 négyzetméteres területen. Régi cukrászati használati tárgyak vannak benne és egy kemence.  Tehát a patinás cukrászdának van kis „múzeuma”, a költőnek nincs helye itt, se híre sem hamva. Azaz hamva van a temetőben. Pontosabban a városi könyvtárban megtekinthető egy kis Simonyi kiállítás, mellszobra is hirdeti emlékezetét. Élt itt egy költő. A cukrászda egyik falán található egy koszlott, olvashatatlan „emléktábla”. Ezt meghagyta a bérlő.  

         Az L alakú folyosó másik végén lehet kijutni az épület zárt kertjébe. Itt található a költő lakásának helyén a luxus kivitelben felújított illemhely: női, férfi és kerekes székes csillogó, villogó klozet. A WC-kultúra ékessége. A város ad magára. Ez lett Gyula város díszpolgárának múzeumából. Mindenre gondoltak a gondos építtetők, a WC tetőzetét modern cserépfedéllel újították fel, falait ragyogó fehérre festették. Egyéb látnivaló nincs a kopár kertben. Simonyit életében partvonalra tették, halála után kilakoltatták.  

         Azon már nem is csodálkozom, hogy Simonyi Imréről a gyulai felszolgáló lányok és a járókelők alig vagy semmit sem tudnak, nem is hallottak. Miért is tudnának? Habár a lányok láthatják munkahelyük fő falán, kb. három méter magasságban lévő  valamikori emléktáblát, s ezt munkába menet és jövet látniuk kellene. Az emléktábla kb. 25X25 cm-es fekete fémből készült, így a szintén fekete felirat olvashatatlan. A bejárati kétszárnyú kapu szintén fekete fémből készült, egészen közelről lehet csak kivenni mintázatát.

   Egy nem gyulai turista, aki szerette Simonyi költészetét,  megkeresett Gyulán minden fellelhető fórumot a mobil telefonján, ahol érdeklődni lehetne Simonyi hagyatéka után. Mindenhol „nem tudom” választ kapott. A hajdani tárlók anyaga, a személyes holmik, Simonyi bútorai, több kötetes könyvára, kedves írójának, Márainak könyvei és a  kéziratok, a Kohán festmények is nyomtalanul eltűntek. Illetve, ki lehetne nyomozni, talán az örökösök tudják. Az egyikük Dancs László, 1996-2002-ig a városka polgármestere volt, aki  egy darabig ápolta is a költő emlékét, nagy valószínűség szerint egyik kezdeményezője volt a költő emlékhelye kialakításnak. Egy darabig működött is a kis „múzeum”, habár nem volt gazdája, hol meg lehetett nézni, hol nem. Dancs úr kis füzetet is kiadott a költő hátrahagyott költeményeiből. Címe: A költő törvénye. De a költő szigorú törvényei között, amely többek között a múlt megbecsülését írta elő, nem szerepelt múzeumának megszüntetése. A múltat nem kell végképp eltörölni. A másik két örökös Vaszkán Erzsébet Simonyi gondozója és Jenei Gyula, az Eső című színvonalas irodalmi folyóirat főszerkesztője, aki évek óta igyekszik lapjában ébren tartani Simonyi emlékezetét. Több kitűnő emlékszámot adott ki a költőről.

   A poéta végrendeletében két milliós örökségből Jenei 30 ezer forintot kapott, Vaszkán és Dancs a többit. Nem valószínű, hogy Jenei részt vett volna a kis múzeum felszámolásában, egy irodalmár ilyent nem tesz. Marad a gyanú másik két örökös esetében. De mindkettő gyulai patrióta. Talán a politikus Dancs úr is kizárható a kipakolók sorából? Marad Vaszkán Erzsébet, aki valószínűleg intézkedett.

   Aztán a költő utolsó lakhelye a Százéves cukrászda raktára lett, végül illetlenül illemhely. Másfél évtizede még tábla jelölte azt az asztalt, amely Simonyi törzshelye volt a cukrászdában. Ott töltötte minden estéjét és írta verseit. A pultnál árulták a könyveit is. Ma már nem árulnak Simonyi könyveket, ma már a gyulaiak, legalábbis a Százéves cukrászda alkalmazottjai és bérlője  – úgy tűnik - nem becsülik költőjüket, csak látvány-süteményt lehet kapni a cukrászdában, az gazdaságos, a költészet nem.   

    Szomorú, hogy az örökösök - vagy az örökösök egyike, - kipakolva a lakást, valószínűleg eladta az értékes Kohán festményeket vagy magán használatban tartja. Elvitték Simonyi szobájából, ami mozdítható volt, csak a csupasz falak maradtak meg. És így a cukrászda új bérlője már egy kirámolt, nem használt, leromlott valamikori lakást alakított át WC-vé, ami egy darabig raktára volt a cukrászdának.  Az új bérlő tehát jogilag nem felelős. Talán nem is olvasott soha Simonyi verset? És nem tudta kicsoda volt a város díszpolgára? Racionálisan gondolkodott, a leromlott kis épületet idén felújította és csinos kis WC-t épített Simonyi valamikori lakása helyére. Akárhogy is volt, vagy tudatlanságát bizonyítja, nem tudta, ki volt a költő, de azt talán tudhatta, hogy Simonyinak kedvelt helye volt a cukrászda.  Hiszen a cukrászda külső falán ott látható ma is, ha olvashatatlanul is a költő emléktáblája. No és,  ha tudta, ki volt Simonyi? Akkor mi van? Annál inkább szégyen van, mert azt jelenti, hogy enyhén szólva nem becsülte sokra a poétát, a költészetet. Ami nem is csoda elbunkósodó világunkban. És lássuk be az üzlet természetesen fontosabb ebben haszonelvű világban, mint a kultúra. Mit is várhatunk egy haszonelvűtől? A lényeg, hogy finom süteményeket áruljon, nem? Minek ide a költő, az csak zavar, gond van vele, haszon nélkül.

   Arról sem hallottam, hogy ebben az egyébként   kulturált városban tiltakoztak volna a Simonyi emléktárgyak széthordása, a Simonyi-ház WC-vé átalakítása ellen. A facebookon egy Magyar Barna nevű, Simonyit becsülő költő szóvá tette ugyan a skandalumot. Bejegyzésében azt kérdezte: WC lett Imre bácsi utolsó otthonából? Mindössze egy komment volt a reagálás, Gelleiné Ilyés Kataliné. A helyi sajtóban és megyei sajtóban semmi. Arra kérdésemre, hogy mit tett ez ügyben a gyulai értelmiség, azt a választ kaptam, semmit. Különben is, van gyulai értelmiség? – kérdezett vissza. - Hiszen egy-egy irodalmi rendezvényre csak 40-60 gyulai megy el, a tájoló színháznak még van közönsége, 400-600.

   Azt is elárulta ismerősöm, hogy a történet elsőrendű felelősei a bérlő és az átalakítás vezetői. Meg az önkormányzat illetékesei. Mert, hogy az önkormányzat tudott az ügyről, hiszen az építési engedélyeket ők adták ki, az alaposan kidolgozott terveket ők hegyták jóvá.

    Egyébként minden jogszerű volt, mint minden ebben az országban.  De ebben a valóban festőien szép, kultúrált városban, amelynek polgárai büszkék kultúrájukra, nem mondta egyetlen gyulai lokálpatrióta, egyetlen polgár, hogy nem illik, illemhelyet csinálni a város híres költőjének lakásából? Nem tudták, hogy a múltat meg kell becsülni?  Nem mondta senki a cukrászda bérlőjének, hogy kutya kötelessége lett volna, megtartani Simonyi utolsó lakóhelyét emlékháznak, még ha kirámolták is az örökösök? Nem mondta senki az örökösöknek, igaz, hogy jogosan jártak el, de etikátlanul? Hogy barbárság volt, kirámolni, megrabolni a költő emlékét? De ha már így történt, a város vezetőinek tudniuk kellett volna, mi történt a Simonyi házzal? Vagy tudták? Vagy tudták, de nem intézkedtek? Hiszen jogilag tiszta az ügy. És persze jogállamban élünk.  Az örökösöknek persze igaza van. Igaza van?  Lehetséges. Jogilag. De erkölcsileg elítélhetőek, igaz ilyen becsületbíróság nincs, különben is honunkban az utóbbi időkben megszűntek működni. Győzött a kultúrális ellenforradalom.  Akárhogy is van, akár jogos a WC építése, akár nem, ez szégyen, gyalázat. Simonyi forog a sírjában. Gyulán a költő nemcsak fizikailag halt meg, hanem szellemében is. Ezt nem érdemelte. Mit mondana a költő ezekről a túlpartiakról, ha most feltámadna?  

 

 

 

Kiegészítő információk