Ádám Tamás: Végső haza a testmeleg
Kaiser László Az én térfelem című új kötetéről
Eltekintenék Kaiser László életútjának részletes ismertetésétől, se hely, se szükség nem visz ebbe az irányba, hiszen a költő munkái elmesélnek mindent. Némi támpont persze így is kellene, hogy tisztán lássuk az alapokat, és a felépítményt. Hogy el tudjuk helyezni időben és térben az alkotót és a műveket. Ha visszanézünk, látjuk, munkássága szerteágazó, számtalan műfajban maradandót hozott létre. A mennyiség és a minőség nemhogy kizárná egymást, de erősít. Most, hogy hetvenéves lett a költő, leütött egy újabb, fontos karót, a szerkesztővel karöltve összerakott egy kötetet. Az én térfelem című könyv hetven verset tartalmaz. Egy élet alatt született sok jó költemény közül nem lehetett egyszerű kiválogatni a legjobbakat, az ide illőket.
A száraz tények. Kaiser László 1953. május 25-én látta meg a napvilágot, Budapesten. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. A pesti Széchenyi Gimnáziumban érettségizett. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakán végzett, majd az ELTE Bölcsészettudományi Kara következett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg képesítést szerzett. Volt segédmunkás, könyvtáros, dramaturg, szinkronlektor, szerkesztő, főszerkesztő. És jelenleg is kiadóigazgató. Nagy munkabírása köztudott a szakmában. Ahogy kell, jöttek a díjak is.
A kötet elejére aligha kerülhetett volna találóbb vers, mint a Születésnap. Fontos munka. Túl az aktualitáson, hitvallás ez. Kaiser költészete tiszta, pontos és gondolatgazdag. Kerüli a csavarásokat, kimondja, amit kimondani akar. Tehetség és bátorság kell ehhez. A szürrealizmus, a posztmodern nem az ő talaja, tiszta forrásból táplálkozik. Habár találunk egy verset: Posztmodernek, tartsunk össze! Sejthető, hogy ez bizony játék csupán. Komoly játék. „Modern vagyok, posztot őrzök, / minden újért bőszen hörgök, / posztot védek már örökre, / posztmodernek, tartsunk össze.” Hát, jól van. Kaiser igazi, egyéni, felismerhető nyelve: „Most vagy föl vagy elhagyod magad / most pincemély vagy szolid koccanat / most remélsz vagy leszel búskomor / most pengeagy vagy fejed szétbomol / most egyben vagy lehet szerteszéjjel / éjjelben a nappal nappalban az éjjel / lehet minden és lehet a nagy semmi / szókat ellökni vagy kezet kézbe venni / Lehet Istennel és Isten nélkül lenni!” Érdekessége még a versnek, hogy a szerző mellőzi a központozást. Ritkaságszámba megy.
A kötet elején tartva féltem attól, hogy túl könnyen jönnek a rímek, és ez könnyelműségre adhat okot, a költő óhatatlanul is a könnyebb megoldást választja, ezáltal fellazul a vers. Rosszul tettem, hogy aggódtam, Kaiser sehol nem csúszik el, biztos kézzel kezeli az ilyen helyzeteket. Súlyosan szép vers a Fohász. Három azonos sor nyitja és ugyanez zárja a költeményt, átöleli a szövegtestet. Düh és megbocsátás, belső csend és kitörés. Ha nem figyelmesen olvassuk, tán észre sem veszünk egy piciny, de lényeges különbséget. Az első darab: „A tombolás után / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” A vége: „A tombolás utáni / csönd nyugalmától, ments meg engem, Uram!” Ugye, látják az i betűt illetve annak hiányát. Ha véletlen az egész, úgyis jó, ha tudatos, akkor meg pláne.
Kaisert igencsak foglalkoztatja az idő múlása, elvégre pillanatok alatt elszaladt hét évtized. Ami ugyanakkor üdítő, hogy nem kesereg ezen. Sajátosan feloldja a helyzetet, ellenpontoz, paradoxonokat fordít. Legszemléletesebben talán az Üdvözlet a vándornak című versben érhető ez tetten. „Embernek fia vagyok én, / arcomon annyi minden látszik, / eljutottam csapásokon / ama tölcséres hurrikánig. / Visszautak poklaitól / szájamat szigorúra zárom, / birtokom immár önmagam, / súgom ezt – és nem kiabálom. / Üdvözöllek, megtért vándor, / s végleg hazatalálva kérem, / mostantól maradj ifjúnak: / idő előtti vénülésem!”
Megmaradni, magyarnak lenni nehéz, de gyönyörű vállalás. A helyzet igen súlyos, fogyunk, romlunk, győztesek vagyunk és vesztesek, pusztít és éltet átkunk. E kettősséget a Magyarokban szépen feloldja Kaiser László. „Hiszünk vagy nem, Isten megsegít, / talán úgy, hogy éppen nem segít, / talán hitünk így is megmarad, talán lesz még nekünk virradat!” A reményre mindig számíthatunk, erőt, hitet ad. Némiképp ide kapcsolható a Benne volt az őshaza című vers is, amelyet Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentel a költő. Hogy mi lehet a végső haza, később megtudhatjuk.
A hetven évhez hozzánőtt a család, a társ és a gyermek. Helga meg kis Helga. Szoros, szétszakíthatatlan kapcsolat, gyengédség, féltés. Korábban egész kötetben szakadnak ki a költőből ezek az érzelmek. Fel lehet lapozni a Gyerekszoba néven futó könyvet. Az anyának, az apának méltó, fájdalmasan szép emléket állít a költő. Kaiser tiszteleg a költőelődök előtt, úgy, mint például Szabó Lőrinc, József Attila, Nagy Gáspár előtt, de felbukkan a barát, Baranyi Ferenc is. Máshol Szervác József beletörődő soraira lelünk: „vert sereg maradéka / bennünk a férfikor”, a Vert sereg című mű erre épül, reflektál. Dukay Nagy Ádám ugyancsak jó barát volt. Hiába hogy a fiatalon elhunyt tehetséges költő nincs már közöttünk, mégis ott sörözik a szerzővel törzshelyükön. Kazinczy Ferenccel pedig Józanul beszél a költő. Ady Endre Kaiser szívében él, több versben is tetten érhető a kötődés. Márai Sándor szerint nincs már haza, csak az anyanyelv. Az emigráció rabságában élő író nyilván arra utal, hogy távolról már elérhetetlen a haza. De Kaiser tudja: „Végső haza a testmeleg... És miénk a néma nyugalom, / időtlen minden, s nem hagyom: / bárki rombol otthont, hazát, nem lehet neki irgalom. ” Egyenes, tiszta beszéd. Jön Németh László, akiről évekkel ezelőtt írt egy fél könyvet. A másik fele Béres Józsefet méltatja. Az Erkölcs és teljesítmény című esszékötet tanulságos olvasmány. Dinnyés József daltulajdonosnak is emléket állít a szerző, szoros szálak fűzték őket egymáshoz, zene, vers és lélek találkozott.
A kötet utolsó verse egyben címadó vers is: Az én térfelem. Bizony ez a költő térfele, ki kell mondani azt is, amit nem lehet. A hallgatás, a csönd ideiglenes, a beszéd lehet a megoldás. „A homogén fal velem szemben, / ez a homogén akarat, / hogy nem mondani mondatokat, hogy nem formálni szavakat. / Más térfél van, hogy így beszélek, / más térfél a hallgatásom, / én fönt vagyok és mélyben vagyok, / átüvöltök némaságon. / Az én csöndem az én beszédem, / talán szeret, ki hisz nekem, / akárhogy is, már nem változom: / legyen poklom és édenem. ”
Az Utószót Madarász Imre írta. A Költemények szüretén alcím roppant kifejező. Megoldhatatlan feladat másképp zárni, mint ahogy Bakonyi István teszi a fülszövegben. Így hát nem is próbálkozom, maradjunk az eredetinél. „Kaiser László versei szépen simulnak bele a magyar líra hagyományosnak nevezhető vonalába. Megőrzik a nyelv ősi szépségét, megújítják a dalformát. Költőnk tudja, hogy az ősiségben a szöveg és a dallam együtt született. S ezek a versek azt bizonyítják, hogy a feszesebb formák is közvetíthetik a kor legfontosabb tartalmait. Az egyéni sors felmutatásával.”
Hungarovox Kiadó, 2023
