Kaiser László versei
Induló a Két Korsóban
Dukay Nagy Ádám emlékének
Csapataink harcban állnak:
alkohollal harcolunk,
próbálkozunk, nem kell nekünk
szesszel teli poharunk!
S látunk csata-halottakat
gyötört létben kék ég alatt.
Csapataink harcban állnak:
testünk, pszichénk küzdelem,
gátat szabni a gigának,
több szürcsölés ne legyen.
Absztinensen váljunk szentté,
Bacchusunktól kegyvesztetté!
Csapataink harcban állnak,
vannak célok, eszközök,
hadüzenet maligánnak?
magyar ember felröhög,
küzdünk azért a jelenben:
élhetnénk mi mívesebben!
Csapataink harcban állnak,
nagy a harctér: Waterloo,
minden percben dönteni kell,
nem mondjuk, hogy marha jó,
sorsunk ez lett végleg immár:
gyónjál, mikor, mennyit ittál!
Csapataink harcban állnak:
tusakodás, megadás,
kér és diktál agy és torok:
vedelés vagy szomjazás,
válaszutak egyre-másra,
kinek mi lett szabadsága!
ŐRANGYAL
Ha te nem lennél, én sem lennék:
őrangyal nélkül hogy lehetnék?
hogy bírtam volna megmaradni,
s annak egyszer életet adni,
aki már születésem óta
(hisz ez az őrangyalok sorsa)
velem volt úgy, hogy még nem is volt,
(úgysem érti sem élő, sem holt)
én sem értem, de érzem: így van,
hiszen hittem és persze bíztam,
egyszer eljön, aki velem van:
magamat látom őrangyalban,
s hogy itt van ő, már nem csodálom,
sorsomban való lett az álom,
őrangyalom, mi kell, mi kell még?
Köszönöm tőled Valaki kegyelmét!
VÉGSŐ HAZA
„Nincs más haza, csak az anyanyelv”
(Márai Sándor)
Végső haza a testmeleg,
beszélgető ujjak, kezek,
nézések: furcsák, fényesek,
szemedtől szívem megremeg.
És miénk a néma nyugalom,
időtlen minden, s nem hagyom:
bárki rombol otthont, hazát,
nem lehet neki irgalom.
VELED VÉGLEG HAZATÉRTEM
Elfáradtam, vigyél haza,
angyal lesz és karácsonyfa,
úgy kérek, hogy mégis adok,
szavakból lett szép otthonok.
Vándoroltam éjben, fényben,
veled végleg hazatértem:
veled várnak, akik vártak,
neked hiszek még csodáknak.
VÉGLEG
Forrásvíz és titkok titka,
ami volt, az nem jön vissza.
Mégis itt van, itt van bennem:
múltak élnek szép bilincsben.
Béklyós szavak, láncos képek,
velük lettem szabad végleg.
ITT
Innen ha el, mindig vissza:
lakhelyekről otthonomba,
fekhelyektől saját ágyba:
félig árva itt az árva.
Sok várostól egyetlenhez,
megtérek én mindig Pesthez,
gyerekkorhoz, halottakhoz:
elmúlt nap itt jövőt hordoz.
Megtérek, mert itthon vagyok,
emlékeim itt szabadok,
alig rettent, hogy menni kell,
s mindig van itt, ki elvisel.
Itt viselem el magamat,
nekem mindenem megmarad,
a változás is itt örök,
s itt szöknek tőlem ördögök.
És legkisebb a látszat itt:
bírom a század kínjait,
hogy nem rágtak szét halálok,
s magyarnak lenni nem átok.
És itt van ő, már nem kislány,
velem nőtt fel – és nincs hiány;
érte maradok Pesten s itt:
érte látok el Krisztusig.
