Elisabeth Bérczy Bernström

DIOTÍMA LEVELEI HÖLDERLINHEZ

               

’Wem sonst als Dir.’ / ’Kinek, ha nem Neked.’

Hölderlin kézzel írott ajánlása a Hüperión Második könyvében;

Susette Gontard/ Diotíma példánya, 1799

 

Egyszer, mi rég! az összemosolygás nyelve is a német lett, köztem és leendő uram között. Ezen ismerkedtünk össze, és ki is tartottunk mellette, egy időre. A mind kettőnknek idegen nyelv nemes versengéssel is járt.

 

Ő a német klasszikusokhoz, a költőkhöz tért be. Többször, mint korábban! Vallotta. Míg én inkább a századközép német regényeibe kaptam bele, szókincsemet gyarapítandó.

De ha túlcsordult valamelyikünk irodalmi élménye, akkor mégis az övé.

 

Idáig hallom, ahogy Hölderlintől olvas fel, úgy 1964 őszén Oslóban, a diákszobában. Majd idézi a nagy német költő szerencsés, és szerencsétlen életét. Nem is a születésével kezdve, 1770-ben, valamely kis fészekben a Neckar folyó mentén, hanem mindjárt azzal a szerelmi történettel, Frankfurtban!

 

Bentlakásos házitanítói állásban volt ott a Költő, egy gazdag bankárcsaládnál, majd két éven át, 1796 január elejétől 1798 szeptember 24 vagy 25-ig.

Mikor is hirtelen távozott. A ház ura, Monsieur Gontard kérdőre vonta ugyanis. (Féltékenységből vajh?)

Ő megaláztatásként élte meg. Csak sarkon fordult és ment. Egy távolabbi városkában, Homburg-ban talált fedelet magának.  

 

Óh, volt alapja Gontard úr féltékenységének! A ház úrnője, Susette Gontard és Hölderlin indázó virágok gyanánt hajoltak egymáshoz.  

 

De még a szétszakajtás után sem mondtak le érzelmeikről.

Bár találkozni ritkán találkozhattak; leveleken keresztül élték tovább a magas hőfokú szerelmet.

 

Vagy két év hosszan folyt ez a fel-nem-adás. Aztán mégis csak: a válás...  

Hölderlin számára ez a pont, a válás lett igazán a hányatott élet kezdete, álláskereséssel, utakkal, nélkülözéssel.

A tragédia mégis csak később, Susette váratlan halálával tetőz; a testet öltött Diotíma 1802-ben meghal, életének harminckettedik nyarán.

Erre, – igen, erre borulhatott el, mert elborult! a költőgéniusz elméje! És őrületben él le még, úgy negyven évet.   

 

A megrázó történetet követően, nem egyszer észleltem, hogy Susette/Diotíma képe leng a Kampuszon, választottam diákszállásán.  

Diotíma, aki él, ki oly okos, miként szép is! Hová, ha nem az Olümposzra termett? (S egy menekült diák képzet-világába!)

 

És ő, Diotíma, nem egy azon csillag porából lenne gyúrva, amelyikből én is itt?! – ezen csillagnak, a Földnek porából?!– kérdeztem végül, női lázadással.

Mertem! Óh, akkor már jegyben jártunk; én 21 év fiatalon. De mintha, ki, az űrbe hajítottam volna kérdésemet... Éreztem: a szentségtöréshez vagyok közel.

 

Azért is talán, mert reánk is a búcsúvétel várt, nem is oly sokára! 1965 januárjával hatszáz kilométer készült közénk állani. Míg én Oslo, – Ő Bergen-nek városában, oda Norvégiában.

Két évnyi ki nem érdemelt büntetés, a Sorstól.

 

Ma, mindenen túl, ülök kerekes székemben, és olvasom a leveleket, amelyeket Susette Gontard/ Diotíma írt az őt piedesztálra állító költőhöz. Die Briefe der Diotima an Hölderlin, Insel-Verlag, Wiesbaden, 1954.

 

Mégis csak, egy földi asszony levelei a német líra nagy géniuszához! Ezt gyorsan konstatálom. De a tényt is, hogy néhány, nagyon is könnyen megszámolható levélről van szó.

 

A kötethez csatolva még pár levél-fogalmazás Hölderlintől. A költőtől amúgy nem maradt fenn Diotímához levél! (Valaki elsinkófálta! – fogalmazok tréfásan.)

 

Majd átfut rajtam, hogy az én leveleimből – leveleinkből! – ketté szakítottságunk két évéből, nem egy máglya készült! és pedig Oslóban, a Bygdőy félsziget egy erdőtisztásán, 1966 késő, hűvös őszén.

Volt minél melegedni, az újdonsült házasoknak! S kivárni, azt a még egy hónapot, távol egymástól!

 

Mintha vigaszul szolgálna, hogy Diotíma fennmaradt levelei itt vannak a könyvben. A könyv pedig rossz kezeimben, gémberedett ujjaim között.

Ellenőrzöm: íródtak 1798 október elejétől, 1800 május elejéig.

A szavak benn sorstól, szenvedéstől terhelve, oly súlyosak, hogy a szív már nem is, az elme éppen csak hogy elbírja őket.

Olvasd:

... Könny... Fájdalom... Gyöngédség... Szenvedély....Vágy... Múlt... Jelen... Jövő... Remény... és sokszor a szó: Szerelem...

 

A megszólítás is, halld, mily mindennapi! Ím:

... Jóm!... Szívem!... Drága!... Legdrágább!... Szerelmem!...  Szeretett Lélek!... Te kedves!

 

Vagy sorkezdésnek pusztán ez:

Gondold csak!...

Aztán zárni, sohasem névvel! esetleg csak így : ... mindig megtalálsz...Vagy:

Ezer édes név! és szó!...

 

Igen: Diotíma, az okos, a szép!...

 

Azt követőn, hogy Hölderlin kiűzetett a Paradicsomból, minden hónap első csütörtökén volt köztük a ”levél-váltás”: személyesen lett át véve s átadva a  szív fölött őrzött boríték.

S odafenn, Susette ablakában, a frankfurti házban: egy fehér kendő...  

– eleinte miként a lehet, majd mint a tiltó-jel.

 

S ha tiltó volt a jel, akkor aznap: semmiképp.  Másnap kellett jönnie! Mikor Homburgtól a frankfurti házig három óra gyaloglást számíthatni. S ugyanannyit vissza.

 

Jóságos Ég! Mert Hölderlin nem csak havonta járta meg az utat. Indult ő sok hajnal hasadtán! Hátha véletlenül is megpillanthatja imádottját.

 

S ő, Susette? A hónap első csütörtökére virradóan, tudott-e tágítani az ablaktól, a várakozás izgalmában? Estétől másnap reggelig: a szívdobogás.

De élete azért mégis rendezett kellett, hogy legyen! Hiszen ott voltak a gyermekei, kikről nagy ívűen be is számol.

A tizenéves Henry-ről, első szülöttéről, ki nem is mellesleg, Hölderlin megkülönböztetett tanítványa volt. És a leánykák: Henriette, Johanna Helene, és a legkisebb: Amalie!

S ott volt a nagy ház, a személyzet...

 

A magány akkor a legédesebb, mikor zavartalanul, a fájdalomban élhet a szerelem. S mégis, jót tesz a társaság. Jót hoz a mulatság is. Mert általuk még inkább lángra kap a vágy, a magány után.

 

A napok telnek, s ő folyvást Reá, a kedvesre gondol, gyermekein keresztül is. Át meg átkutatja, már hogy szemével, szerelme volt szobáját, a pulpitust pásztázva, melynél írt. Leveleit olvassa újra – merthát még megvoltak, mielőtt egy valaki el nem tüntette!

 

És Hüperiónt bújja, melynek első könyvében, már 1795-től, ismeretlenül is, az ő, Diotíma alakja van szoborba öntve...

 

Majd 1799 tavaszán szívéhez szoríthatja a második könyvet is, elől az Ő keze írásával: Kinek, ha nem Neked!

 

S a Hüperión nem is regény -- Susette-nek: költemény!

 

Zene után vágyik. Vajh, szívét nyugtatni?

Fákat ültetne! Gazdálkodna, a család újonnan szerzett kis kertjében, a Main folyónál... 

 

Az utolsó, Diotémától fennmaradt írás, (mégis csak a búcsúlevél? –

de hát még egyszer, azért is találkoznak!), 1800 május 1 vagy 7-én kelt, Frankfurtban. Egy szerdai nap, a hónap első csütörtökje előtt!

 

Itt alant, pusztán a két kezdő sor Diotíma szerdai leveléből, majd azt követve teljes egészében a folytatás, mely csütörtök reggel vettetettpapírra.  

Saját, szerény fordításomban pedig.

(Olyan, mintha egy-két helyt, óh, az eredetiben is! hibádznának a szavak.)

 

Jönni fogsz-e holnap? Én drágám! Hiszem, és mégsem bízhatom rá magam, mert vágyam elpusztítana, ha téged nem láthatnálak többé.

................................................................................

 

Csütörtök reggel

Most fogsz jönni!? – – Az egész tájék néma és üres, ha te nem vagy! és én telis-teli aggódalommal.

Hogyan is tudom a feléd hullámzó erős érzéseket újra bensőmbe zárni és ottan őrzeni? - ha nem jönnél!

És ha jönnél! akkor is oly nehéz az egyensúly -- nem túlságosan mutatni az élőt.

 

Ígérd azt, hogy nem fogsz jönni többet, hogy aztán csak úgy, nyugodtan elmenjél innen!

Mert ha én ezt nem így tudom, akkor a legnagyobb izgalom és nyugtalanság fog el – egészen reggelig.

Meg ne törjél – – – – végül mégis – mégiscsak kénytelenek leszünk – – (válni?) –

 

De mégis: hadd, engedd,

hogy utunkat bizalommal járjuk, és érezhessük a boldogságot, bár fájdalmunkban.

 

és igen, kívánva kívánjuk, hogy az a valami – (a Csoda) – – még sokáig velünk maradjon. Mert mi általa érezünk fennkölten – és erőst – – – – Ég veled! Ég veled!  Áldás – – –

áldás kisérjen téged – – –

 

Svedala, Svédország, 2018, február hava

 

Lektorálva 2023 áprilisában: Bérczy József

 

 

 

 

 

Pannonföldi peregrinus

 

 

Útnak indul a peregrinus… Idegen föld, messzi tájak hívogatják: tudásvágy, kíváncsiság hajtja, hogy azután, idő múltával, kincsekkel térhessen haza. Ládájában fóliánsok, emlékkönyvek, fejében nagy hírű egyetemek professzorainak tanításai – s szívében a vágy, hogy mindezeket hazahozza, megoszthassa az itthon maradottakkal. Sokan voltak a tudásra éhes, a világra kíváncsi peregrinusok: megőrizték a nevüket az alma materek annalesei, számontartotta és visszavárta őket a közösség, amelyből kiszakadtak, s ahová visszatérni kötelességüknek érezték. Volt, aki megírta, volt, aki csak elmesélte világjárásának krónikáját, de népük, nemzetük javát biztosan szolgálta, amivel hazatértek.

Útnak indul a pannonföldi peregrinus is… Táskájában alma, zsemle, fejében kíváncsiság, szívében erős vágy, hogy megismerje és lejegyezze szűkebb-tágabb hazájának látható és láthatatlan szépségeit.

Utazásai kezdetben csak egy-egy napig tartanak, a színhelyek a pannonföldi kisvárosok, amelyek annyira egyformák, s mégis annyira különböznek. Történelmük az ezeréves magyar sors, tájaik a Kárpát-medence dimbes-dombos (olykor talán hegyes-völgyes) vidékei, lakóik szorgalmas, a szűkebb pátriájukért közösen munkálkodó emberek. A peregrinus beszélget a lokálpatrióta könyvtárossal, a vendégszerető presszós kisasszonnyal és a Tiszában hancúrozó gyerekekkel, gyönyörködik a virágzó bodzafában, és fejet hajt a sortűzre emlékező kockakövek előtt. Azt látja, ami egy nap alatt meglátható, de éles szemét a látszólag apróságokon is ottfelejti: „János vitéz” sírja ugyanolyan fontos a számára, mint a hajdanvolt és sokak által megsiratott, de soha el nem felejtett kisvasút emléktáblája. S az olvasó előtt kibontakozik egy világ: Váctól Esztergomig, a honfoglalástól a XXI. századig vezet minket a peregrinus a magyarság múltjának és jelenének (s talán a jövőjének) az útjain.

Egy-egy napra egyedül utazik a pannonföldi peregrinus, de a nagyobb felfedezésekhez már társul választja Violát is. Együtt járják a Zemplén vadregényes tájait, csodálják a Balaton megunhatatlan szépségeit, s a középkori templomokban hozzájuk szól az Úr. Parkok és folyók, kilátók és kastélyok, fogadók és fürdők – és a rácsodálkozás a pillanat kínálta boldogságra: az ablakon bepillantó ló, az érseki segítség a „beszorulónak”, a záróra után kínált halászlé a kedves vendégnek mind azt bizonyítja: a peregrinus nem útikönyvet ír, hanem vallomást a hétköznapokban megbújó, de örökké való harmóniáról.

De ezzel még nincs vége a krónikának, hiszen ha hazánk nem is „széles e világ”, de minden bizonnyal a „Közép”-nek mondott Európa is, az az Európa, amelyet magáénak érez a magyar utazó, ahol otthon van, mert a szellem, az európai szellem (szerencsére) nem változik még a XXI. században sem. Erről konganak a bázeli harangok, regélnek róla a Tátra bércei, ezt csobogják a velencei lagúnák, és ezt zúgja a szél a Madarasi-Hargita felett. Ezért keresi fel őket a peregrinus, aki épp ezért nem is érzi magát idegennek sem „Európa legszebb szalonjában”, sem Hrabal kocsmájában vagy a Limmat partján.

Útnak indult a pannonföldi peregrinus, mint hajdan elődei is: hajtotta a kíváncsiság s a vágy, hogy amit látott, megoszthassa az itthon maradókkal. Megnézte, meglátta és leírta, kötetbe gyűjtötte a maga – és remélhetőleg az olvasók – kedvére.

Fedjük fel hát a kilétét! Lukáts János, a modern kori peregrinus szerint „utazni csodálatos dolog”. Higgyük el neki, hiszen könyve minden sora igazolja állítását csakúgy, mint „emlékkönyve” útra hívogató címlapja.

Lukáts János sorait olvasva, útjait képzeletben (s talán a valóságosan is) végigjárva úgy érezhetjük: kitüntetett sors az emberé, hiszen itt ülhet, itt élhet „Tájak tenyerén” – Isten tenyerén.

Szabó Pap Edit

 

 

Baán Tibor verse

 

NAGYPÉNTEK minden nap

Aranyat hazudik az aranyvessző

és mégis igazat mond

mert a FELTÁMADÁS elkezdődött

Az emlékezet múzeumában őrzött

anyai pillantások

az asszír szájszögletet idéző apai szigor

felejthetetlen ünneppé módosul

Az életet dajkáló közhelyek

unalmasnak hitt egykori épületek

örökölt szokások:

sárga csipkék

és vallomások

szemünk előtt vetik le

szomorúságunk évszázadait

s íme:

elmosolyodik a kő

és megmozdul a timpanon

felrepül a fénybe

mint egy örömteli kiáltás

nincs vég !

 

Közeleg húsvét ünnepe !

 

 

Kiegészítő információk