A „feminin külpolitikáról”
avagy az állati komolyság idei kitüntetettje
Aachen városa jellegzetes karneválozó terület. „Latin” város, mondjuk arrafelé. Ezek azok a népek, akik német létükre, vagy éppen azért úgy tartják, hogy ők igazából a régi rómaiak („limes”...) közvetlen leszármazottai. Így tehát nem is igazi germánok. Kedélyesek, életvidámak, levanteiek. Mainz, Köln, Düsseldorf és Aachen. Meg a hozzájuk közel eső kisebb városok, egészen a Ruhrvidék keleti határáig. Itt az ötödik évszakot komolyan kell venni!
Ez a „véres” idő minden évben november 11-én 11 óra 11 perckor kezdődik, és tart egészen Hamvazó szerdáig, majd addig, ameddig e napon elégetik a szalmabábút, a Hopediz-et. A főméltóságok ilyenkor valóban méltóságok, a bőséggel osztogatott kitüntetések valóban értékesek. Aki ilyet már kapott, tudja, hogy van súlyuk. Egy rendezvényen illik az összes korábbit is viselni, a nyakunkba akasztva.
A hangulat február elején fokozódik! Indításnak évente átadják Aachenben a fő kitüntetést: „az állati komolyság elleni lovagrend lovagja” nevüt. Ez egy csákóból áll, egy latinul megfogalmazott rendi szabályzatból és az illető kitüntetett mozaikképéből. Utóbbi természetesen a verhetetlen aacheni „Printen”-ből készül, ami nem más, mint csokis mézes puszedli. Elég édes...
A kitüntetettnek pedig az ünnepélyes este folyamán kutya kötelessége egy kalickába lépve beszédet tartani, amin az ünneplő közönség nem egyszer csak azért derül, mert már személyenként egy üveg pezsgőn legalább túl van. Kötelező derülni, de jobb, ha gurulunk a nevetéstől! A zenekar meg minden harmadik mondat után háromszoros tust húz.
Kit ért 2023 „karneválszezonjában” ez a kivételes megtiszteltetés? A saját leánya által is humortalannak, sótlannak mondott német külügyhölgyet: Annelena (Charlotte Alma)Baerbock-ot. Az indoklásban ez áll: „állhatatossága, a diplomáciai parketten tanusított humora és a remény, illetve a béke érdekében folytatott harca elismeréséül”...
Humoros beszédét azokban az órákban kellett megtartania, amikor nagy nehezen a német kormány is ráállt a 14 Leopárd tank szállítására Ukrajnába. Így kezdte: „Átgondoltam, hogy valamiféle kosztümben lépek fel, például leopárdnak öltözöm”...Szerencsére nem tette. Háromszoros tus!
A 2021-es választási harcok közepette, ahol „zöld” üdvöskeként akár a kancellári székért is harcolt, számtalan plakáton volt látható. A felirat: „Válságos övezetekbe fegyvereket nem szállítunk”.
A humoros beszéd egy további része arra utalt, hogy néhány nappal korábban hivatalosan, mint Németország külügyminisztere kimondta: „mi Oroszország ellen harcolunk, nem Önök ellen...” (Értsd a NATO tagállamait. A beszéd egy aktuális NATO találkozón hangzott el, ahol a németeket „nyomás alá helyzeték” Leopárd ügyében.)
Bismarck óta legkésőbb ez egy külügyminiszter szájából egyértelmű hadüzenet, amit komolyan kell venni. Vagy nem? Valószínüleg nem, hiszen Oroszország erre a butaságra még csak nem is válaszolt. A világ legnagyobb szerencséjére. Manapság sok mindent nem veszünk komolyan. Női csacsogást sem.
Humoros beszédében meglehetően részletesen kitért arra is, hogy: „csak azok nem szólják el magukat, akik nem mondanak semmit. Én nem tartozomn ezek közé.”Ezt úgy is fordíthatnánk, hogy „csak az ökör következetes”.
Két leánygyermeke ellenére, akik ugyan édeasanyjuk humoérzékéről nem tartanak sokat, harcos formában kiáll az üdvöske amellett, hogy „a gender szemléletet... a fejekben le kell horgonyozni.” Ugyanis a nők helyzete nem más, mint a „megoldás része”.
Hivatkozási alapja minderre Csad, illetve Afganisztán, ahol éppen napjainkban a „nőies külpolitika” győzedelmes. Vagy mégsem? Ha így nézzük...hát igen. Akkor a női megoldás bizony rész. Az egész része. Talán fele része. Mert a női megoldás – Isten áldja a magyar nyelvet – a feleség. Ez igazából csak annak új, aki genderileg már nem érti, hogy mi a csuda is az az X meg Y kromoszóma.
A „feminin” külpolitika szerint vannak e világban, akiket szét kell taposni, megsemmisíteni, agyonlőni? Akik ellen tankokat kell küldeni? (Netalán e tankokba saját fainkat, leányinkat ültetni?)
Mert: nekünk van igazunk. Melyik is? Feminin, esetleg zöld igazunk, mindenféle igazunk, igazunkban pedig csak az nem szól mellé, aki a száját ki se nyitja. A Jóisten sem mondhatja másképp: e „feminintől” ments meg, Urunk minket!
Tisztelt Madame Holefleisch! (Férje ugyanis Daniel Holefleischj.)
Kedves Annelena Carlotte Alma!
Talán jobb lenne, ha kedves kislányaid és Daniel körül szorgoskodnál, békés otthont teremtve Potsdamban! Ugyanis – sajnos – ott sincs elég bunker, ahova behúzódhatnátok majd akkor, amikor ...
-----------------------------------------------------------------------------------
De miért érdekes ez egyáltalán nekünk, magyaroknak?
Miért is? Talán azért mert egy szövetségben élünk, amit NATO néven emlegetnek. Orbán Viktor legutóbbi beszéde szerint ez egy tiszta védelmi, egymást segítő katonai érdekszövetség, mely a magyar élet számára is hasznos. Ennyi, de nem több.
Butácska háziasszonyok maflaságai talán nem időszerűek ebben a vészterhes világban. Nem időszerűek, de sokaknak hasznosak. Nem „magas szint”, de élvezhető, eladható. Általában akár érthető is. „Halt, ebend...” A német beszéd legbugyutább kifejezésmódja, jellegzetes töltelékszavak, melyek semmit nem fejeznek ki. Persze Annelena erre talál magyrázatot: „ez amolyan hannoveri tájbeszéd....” Utal származására. Szép. Csak az a baj, hogy ez nem „hannoveri”, hanem a nyolc általánost csacsogó csücsöri szájú habókleánykák kedvenc kifejezése.
Van még ilyen: „krass”, meg „cool”. Lefordíthatatlan. „Ebend”.
A lényegük nem más, mint „okeejj”.A lényegük nem más, mint a nulla. Üresség.
Szutrély Péter
2023. február 27.
P. Buzogány Árpád versei
gyöngykoccanás
mennyi marad majd belőled
mi lesz mi a lelkembe éghet
hogy pár napig te adtál legszebb
szavaimnak menedéket?
kútmélybarna szemeid játékát
most még magam előtt látom
gyöngykoccanás szavaid
visszhanggá már nem kiáltom
és ha majd ital pendíti
lelkem vagy könnyű kis kurva
méla nézése vagy kedvenccé
vált dallamok pár nap múlva
hiányod lehet legtöbb
mi maradhat utánad –
legyen mit verssé tenni, ha majd
orvul a múzsa hátba támad
Álomba s versbe költöztél
Verset ha írok, nem te leszel hőse –
vannak még mások, vagy akár én legyek,
nem kell mellém most egyetlenegy nő se,
zajból elég, ha csak az óra ketyeg,
mert szép a csendben levelek hullása,
jobb, mint amikor még rólad álmodtam,
s nyomott sok szavad, akár egy-egy mázsa
lett volna rajtam, mocsárban tapodtam,
s mégse lett ösvény sehol lábam nyomán,
utat se láttam – kerestem ostobán,
nem vettem észre, hozzám már nincs közöd,
ezért a versben a rím majd másról szól,
levelek alatt valahol ott alszol,
mert meghal mind, ki álmokba költözött.
Az idő kereke alatt
A völgyben, hol a melegség
lakna, a visszhang elveszett.
Köd alatt nyögnek fák, nyirkos
földet érint a két kezed,
madárhangok, víg reggelek
rohadnak levelek alatt,
a falánk időnek én sem
vagyok több, csupán jó falat.
Elisabeth Bérczy Bernström
DIOTÍMA LEVELEI HÖLDERLINHEZ
’Wem sonst als Dir.’ / ’Kinek, ha nem Neked.’
Hölderlin kézzel írott ajánlása a Hüperión Második könyvében;
Susette Gontard/ Diotíma példánya, 1799
Egyszer, mi rég! az összemosolygás nyelve is a német lett, köztem és leendő uram között. Ezen ismerkedtünk össze, és ki is tartottunk mellette, egy időre. A mind kettőnknek idegen nyelv nemes versengéssel is járt.
Ő a német klasszikusokhoz, a költőkhöz tért be. Többször, mint korábban! Vallotta. Míg én inkább a századközép német regényeibe kaptam bele, szókincsemet gyarapítandó.
De ha túlcsordult valamelyikünk irodalmi élménye, akkor mégis az övé.
Idáig hallom, ahogy Hölderlintől olvas fel, úgy 1964 őszén Oslóban, a diákszobában. Majd idézi a nagy német költő szerencsés, és szerencsétlen életét. Nem is a születésével kezdve, 1770-ben, valamely kis fészekben a Neckar folyó mentén, hanem mindjárt azzal a szerelmi történettel, Frankfurtban!
Bentlakásos házitanítói állásban volt ott a Költő, egy gazdag bankárcsaládnál, majd két éven át, 1796 január elejétől 1798 szeptember 24 vagy 25-ig.
Mikor is hirtelen távozott. A ház ura, Monsieur Gontard kérdőre vonta ugyanis. (Féltékenységből vajh?)
Ő megaláztatásként élte meg. Csak sarkon fordult és ment. Egy távolabbi városkában, Homburg-ban talált fedelet magának.
Óh, volt alapja Gontard úr féltékenységének! A ház úrnője, Susette Gontard és Hölderlin indázó virágok gyanánt hajoltak egymáshoz.
De még a szétszakajtás után sem mondtak le érzelmeikről.
Bár találkozni ritkán találkozhattak; leveleken keresztül élték tovább a magas hőfokú szerelmet.
Vagy két év hosszan folyt ez a fel-nem-adás. Aztán mégis csak: a válás...
Hölderlin számára ez a pont, a válás lett igazán a hányatott élet kezdete, álláskereséssel, utakkal, nélkülözéssel.
A tragédia mégis csak később, Susette váratlan halálával tetőz; a testet öltött Diotíma 1802-ben meghal, életének harminckettedik nyarán.
Erre, – igen, erre borulhatott el, mert elborult! a költőgéniusz elméje! És őrületben él le még, úgy negyven évet.
A megrázó történetet követően, nem egyszer észleltem, hogy Susette/Diotíma képe leng a Kampuszon, választottam diákszállásán.
Diotíma, aki él, ki oly okos, miként szép is! Hová, ha nem az Olümposzra termett? (S egy menekült diák képzet-világába!)
És ő, Diotíma, nem egy azon csillag porából lenne gyúrva, amelyikből én is itt?! – ezen csillagnak, a Földnek porából?!– kérdeztem végül, női lázadással.
Mertem! Óh, akkor már jegyben jártunk; én 21 év fiatalon. De mintha, ki, az űrbe hajítottam volna kérdésemet... Éreztem: a szentségtöréshez vagyok közel.
Azért is talán, mert reánk is a búcsúvétel várt, nem is oly sokára! 1965 januárjával hatszáz kilométer készült közénk állani. Míg én Oslo, – Ő Bergen-nek városában, oda Norvégiában.
Két évnyi ki nem érdemelt büntetés, a Sorstól.
Ma, mindenen túl, ülök kerekes székemben, és olvasom a leveleket, amelyeket Susette Gontard/ Diotíma írt az őt piedesztálra állító költőhöz. Die Briefe der Diotima an Hölderlin, Insel-Verlag, Wiesbaden, 1954.
Mégis csak, egy földi asszony levelei a német líra nagy géniuszához! Ezt gyorsan konstatálom. De a tényt is, hogy néhány, nagyon is könnyen megszámolható levélről van szó.
A kötethez csatolva még pár levél-fogalmazás Hölderlintől. A költőtől amúgy nem maradt fenn Diotímához levél! (Valaki elsinkófálta! – fogalmazok tréfásan.)
Majd átfut rajtam, hogy az én leveleimből – leveleinkből! – ketté szakítottságunk két évéből, nem egy máglya készült! és pedig Oslóban, a Bygdőy félsziget egy erdőtisztásán, 1966 késő, hűvös őszén.
Volt minél melegedni, az újdonsült házasoknak! S kivárni, azt a még egy hónapot, távol egymástól!
Mintha vigaszul szolgálna, hogy Diotíma fennmaradt levelei itt vannak a könyvben. A könyv pedig rossz kezeimben, gémberedett ujjaim között.
Ellenőrzöm: íródtak 1798 október elejétől, 1800 május elejéig.
A szavak benn sorstól, szenvedéstől terhelve, oly súlyosak, hogy a szív már nem is, az elme éppen csak hogy elbírja őket.
Olvasd:
... Könny... Fájdalom... Gyöngédség... Szenvedély....Vágy... Múlt... Jelen... Jövő... Remény... és sokszor a szó: Szerelem...
A megszólítás is, halld, mily mindennapi! Ím:
... Jóm!... Szívem!... Drága!... Legdrágább!... Szerelmem!... Szeretett Lélek!... Te kedves!
Vagy sorkezdésnek pusztán ez:
Gondold csak!...
Aztán zárni, sohasem névvel! esetleg csak így : ... mindig megtalálsz...Vagy:
Ezer édes név! és szó!...
Igen: Diotíma, az okos, a szép!...
Azt követőn, hogy Hölderlin kiűzetett a Paradicsomból, minden hónap első csütörtökén volt köztük a ”levél-váltás”: személyesen lett át véve s átadva a szív fölött őrzött boríték.
S odafenn, Susette ablakában, a frankfurti házban: egy fehér kendő...
– eleinte miként a lehet, majd mint a tiltó-jel.
S ha tiltó volt a jel, akkor aznap: semmiképp. Másnap kellett jönnie! Mikor Homburgtól a frankfurti házig három óra gyaloglást számíthatni. S ugyanannyit vissza.
Jóságos Ég! Mert Hölderlin nem csak havonta járta meg az utat. Indult ő sok hajnal hasadtán! Hátha véletlenül is megpillanthatja imádottját.
S ő, Susette? A hónap első csütörtökére virradóan, tudott-e tágítani az ablaktól, a várakozás izgalmában? Estétől másnap reggelig: a szívdobogás.
De élete azért mégis rendezett kellett, hogy legyen! Hiszen ott voltak a gyermekei, kikről nagy ívűen be is számol.
A tizenéves Henry-ről, első szülöttéről, ki nem is mellesleg, Hölderlin megkülönböztetett tanítványa volt. És a leánykák: Henriette, Johanna Helene, és a legkisebb: Amalie!
S ott volt a nagy ház, a személyzet...
A magány akkor a legédesebb, mikor zavartalanul, a fájdalomban élhet a szerelem. S mégis, jót tesz a társaság. Jót hoz a mulatság is. Mert általuk még inkább lángra kap a vágy, a magány után.
A napok telnek, s ő folyvást Reá, a kedvesre gondol, gyermekein keresztül is. Át meg átkutatja, már hogy szemével, szerelme volt szobáját, a pulpitust pásztázva, melynél írt. Leveleit olvassa újra – merthát még megvoltak, mielőtt egy valaki el nem tüntette!
És Hüperiónt bújja, melynek első könyvében, már 1795-től, ismeretlenül is, az ő, Diotíma alakja van szoborba öntve...
Majd 1799 tavaszán szívéhez szoríthatja a második könyvet is, elől az Ő keze írásával: Kinek, ha nem Neked!
S a Hüperión nem is regény -- Susette-nek: költemény!
Zene után vágyik. Vajh, szívét nyugtatni?
Fákat ültetne! Gazdálkodna, a család újonnan szerzett kis kertjében, a Main folyónál...
Az utolsó, Diotémától fennmaradt írás, (mégis csak a búcsúlevél? –
de hát még egyszer, azért is találkoznak!), 1800 május 1 vagy 7-én kelt, Frankfurtban. Egy szerdai nap, a hónap első csütörtökje előtt!
Itt alant, pusztán a két kezdő sor Diotíma szerdai leveléből, majd azt követve teljes egészében a folytatás, mely csütörtök reggel vettetettpapírra.
Saját, szerény fordításomban pedig.
(Olyan, mintha egy-két helyt, óh, az eredetiben is! hibádznának a szavak.)
Jönni fogsz-e holnap? Én drágám! Hiszem, és mégsem bízhatom rá magam, mert vágyam elpusztítana, ha téged nem láthatnálak többé.
................................................................................
Csütörtök reggel
Most fogsz jönni!? – – Az egész tájék néma és üres, ha te nem vagy! és én telis-teli aggódalommal.
Hogyan is tudom a feléd hullámzó erős érzéseket újra bensőmbe zárni és ottan őrzeni? - ha nem jönnél!
És ha jönnél! akkor is oly nehéz az egyensúly -- nem túlságosan mutatni az élőt.
Ígérd azt, hogy nem fogsz jönni többet, hogy aztán csak úgy, nyugodtan elmenjél innen!
Mert ha én ezt nem így tudom, akkor a legnagyobb izgalom és nyugtalanság fog el – egészen reggelig.
Meg ne törjél – – – – végül mégis – mégiscsak kénytelenek leszünk – – (válni?) –
De mégis: hadd, engedd,
hogy utunkat bizalommal járjuk, és érezhessük a boldogságot, bár fájdalmunkban.
és igen, kívánva kívánjuk, hogy az a valami – (a Csoda) – – még sokáig velünk maradjon. Mert mi általa érezünk fennkölten – és erőst – – – – Ég veled! Ég veled! Áldás – – –
áldás kisérjen téged – – –
Svedala, Svédország, 2018, február hava
Lektorálva 2023 áprilisában: Bérczy József
