Keresztury Dezső: Angyal
Messze utak pora lepte be, s ült izzadtan az angyal.
Felsebesült lábát langy vízzel mosta a nádas,
zöld pókok, csiborok, halak úsztak, ezüsthasu békák
cuppogtak, gyűrűző siklók siklottak elébe.
Szót értett velük és indult. Ment a hazatérő
csorda után, segített ellátni az állatot, édes lett
a tej ott, ahol ő etetett, békés a beszéd, hol ő ült
asztalhoz. Betegeknek enyhületet vitt, jó ölelést,
termékeny csókot a hű szeretőknek, s álmot a megtört
testnek. A kútba friss vizet öntött, hűs harmattal,
csendes esővel itatta a szomjas földeket,
enyhe mosollyal felkeltette a hajnalt, s míg nézte,
hogy ébred, mozdul, újul az élet, barna szemében
időtlen vénség és fiatalság fénylett nyájasan.
Ó milyen más volt e tekintet templomi képén,
hol pallost tartott s szigorún állt, mint az Igazság!
Lángostorral verve a dúlók, szívtelenek, zsugorik seregét.
Onnan lovagolt le: mindenen áthatoló, égő szeme
rettenetes volt, mint ha az ég zeng, dörgött,
visszhangozva a lélek minden zugában,
s csak a könny, csak a szívbeli bánat
engesztelte meg. Akkor elült az esteli széllel,
s mint foszló füst szállt fel a tűzhelyről; zene lett, fény,
lengett, szétáradva a tájban; felmagasult és
vállra emelte az égboltot; szárnyának aranyló
tollán rőtes opálfénnyel olvadt el az alkony,
s bár a vak űrből nézett már csillagszeme vissza,
meg se hajolt a fűszál, ahol érintette a lába.
