Sz. Tóth Gyula

2018. január 18.


 

Kedves Judit,

 

A tegnapi postával megérkezett az évi első Búvópatak az „előfizetőnek”, aki hálásan köszöni.

Annál is inkább, mert a gesztuson túl becses a tartalom. Mint mindig. A két borító kettős hangulatot sugároz: ha nekiállunk a szürkületben, a jogos, munkát idéző hangulatban, a végére még labdázhatunk is, színesedik a tér. A szerkesztőket dicséri a távlat felvillantása.

A súlyos írások közül most csak egyre kívánok reflektálni: Dizseri Tamás Krisztus-arcúsága. Visszaemlékezés, többrétegű sorstörténet. Megható, megrázó. Érdekes a téma, számomra ismeretlen a főszereplő, akit jó volt megismerni. Tehát van egy főhős, és köréje, vele a többi hős. Életek, életünk. Kis magyar történelem, személyes sorsokon keresztül. Már oda kell figyelni. Ám a nagyszerű felépítés erre „rátesz”, ha tehetném, leginkább geometria formában ábrázolnám: van a főalak, annak megismertetése, az apropó, a kibontás, a főcselekmény mellé társuló más történések, újabb szereplők, újabb történetek. Egyfelől lehet mondani (a cím és a lelki ragaszkodás okán), a főalak a templomi oltáron felmutatva, körüle a tisztelgők. Még halljuk az orgonamuzsikát is zengeni. De így statikus lenne. Itt mozgás van, az időt, az adatokat, a helyeket mozgásba lendíti az írói tehetség. (Már más írásaiban is tapasztaltam.) Közeli múltunkban vagyunk, átélhetjük.Magánélet, hivatali élet, súlyos állapotokkal: betegség, gyógyítás – gyógyulás. A kóresetek nem mély depressziós hangulatban íródnak le, szinte tényszerűen, ám az emberi tartásokon keresztül átjön az érzelem, a benső világ. A fájdalom, s a remény.

Műfailag, talán, szociográfia – elbeszélés, leírás, történelmi (tan)anyag. Az író nem vádol, a szeretetet nem hallgatja el. Saját baját beleírja, jól teszi, nem súlyosbítja azt, ami amúgy is súlyos. És a végén, valósan, ott a remény: a megtalált (?) gyógyszer. Ez újabb jó hír.

Sokat lehetne (és kellene) írni, irodalmi szakkörök mintaanyaga ez. Személyesen külön még kötődés hozzá: a helyszíni közelség, szigetvári gyermekéveim, amikor az ötvenes években az akkor feltűnő baj, a csontvelőgyulladás támadott meg. Szigetvár – Pécs, és ott a fiatal Pilaszanovics doktor, aki „olvasta” a szakirodalmat, belevágott, végül is sikerrel. (Ám a betegség évtizedekig tartó kifutásával. A történelemmé keményedett emlékek őrzésével, aminek a Tanári noteszköteteimben hangot adok visszatérően.) És most, Budapesten, nem messze lakom a kórháztól, amelyben Dizseri doktor tevékenykedett, inkább, ahol a főhadiszállása volt. (Neki nem volt messze Mosdós. Neki nem volt „vidék”. Tudta, a távolság a „fővárosból” s oda-vissza, ugyanaz.)

Jó tudomást szerezni ilyen nagyszerű emberekről. Ez több mint lelkiismeret, ez hit emberben, Istenben. Szakma és emberség, melynek kapaszkodó gyökerei vannak. Jó ilyet hallani orvosról és nem orvosról. És meghatottan csodálhatjuk azt az erőt, melyet az írás szerzője mutat fel, ahogy a legnehezebb állapotokat elviselte, és teremtő tevékenységet tudott elővarázsolni. Ki hát itt a főhős?

Örülök az írásnak, amelyben „értékekék és erények” vonulnak fel. És annak külön, hogy éppen ebben az időben lapul egy írásom Csernák Árpád főszerkesztő úr gépében, melyben Bárány László munkájával „működő jellemek nyomába” eredek – ezek szerint nem hiába.

Kedves Judit, további erőt, és kivált szerencsét az új gyógyszerrel!

Jó szívvel,

 

Sz. Tóth Gyula Budapest, 2018. január 18.

Kiegészítő információk