Szutrély Péter: …Azt a kis késit neki…!
Solingen, Sheffield, Córdoba
A pengék kora. Hiszen a középkor óta ezekben a városokban kovácsolták a legfinomabb, ellenálló, hajlékony, meg nem roppanó pengéket. Borotvától a szablyáig.
A Wupper folyó mentén egyre másra épültek a vízi malmok, melyek lapátkerekei meghajtották a méteres fenő köveket. A mesterek hasalva, netán lábuk közé véve egyengették a nyers acélárut a világ legfinomabb kései, kardjai, ollói, egyéb vágóeszközei számára.
A nyers „vágatból” általában 80 – 100 munkalépésben lesz az, amitől ezek az áruk világhíresek lettek.
A helyi polgárnak igazából viszont sosem volt éles kése, ollója otthon. Egyszerűen szégyenletes. Mert hát ráérősek.
„Majd holnap megélezem”… Vagy éppen: csinálok egy másikat.
Hatezer kisebb, nagyobb üzemben, gyárban dohogott a tonnányi gépkalapács, forgott a fenőkő, zúgott a több méteres bőrszíj. Örökletessé vált a két hüvelykujj a kéz harántvonalába, 90 fokban
befelé fordítható rugalmassága.
Hát persze! E két ujjal nyomták az elődök századokon át a pengét a kőhöz.
A kés tehát nem játék! Ami vág, ami éles acél, azt nagyon komolyan kell venni! Rengeteg munka van benne, és ennek megfelelően nélkülözhetetlen az ember számára azóta, mióta pattintással megcsinálta az első hasonló darabokat.
Kést soha nem ajándékozunk!
Minden kés ára legalább tíz fillér.
Ha ezt az árat egy ajándék késnél nem perkálja le valaki, elfelejtheti a barátságot!
A solingeni embert az acélon, köszörűköveken, pengéken túl nem nagyon érdekli egyéb. A Wupper folyó is csak addig, amíg megforgatja a mázsás kőkereket. „Klingenstadt”, vagyis a pengék városa. Ez a hivatalos jellemzője. Van is ott pengemúzeum, évenkénti nagy késvásár, minden, ami e téma körül elképzelhető.
***
Az elmúlt napok, (2024. augusztus vége) után nem kerülhetem el személyes érzelmeim közzé tételét. Negyed századon át gyógyítottam e város polgárait, éltem közösséget nem kerülő életet itt. Van egy szép késgyűjteményem kizárólag helybéli termékekből!
(Egyelőre senkinek nem eladó…)
Erről a városról köztudott, hogy különösen sok „hátterű”, azaz valahonnan ide települt ember él itt. A korai középkorban, amikor a köszörűs ipar egyik világhírességévé vált, talán 6 – 8 ezer ember köszörült errefelé. Ma 150 ezerre tehető a lakosság száma, és immár alig van közöttük, aki értően tud kézbe venni egy kést, egy tőrt, egy szikét, ollót, vagy bármely „műszert”.
A „vendégmunkások” érkezése nem volt váratlan. Jöttek spanyolok, portugálok és törökök. Bővült az ipar is. A pengén kívül meglendült egy sor iparág. Esernyőgyár! Naná, hiszen itt nagyjából mindig esik!
A világ első apróra csukható esernyői itt születtek. (KNIRPS.)
Jöttek a különböző gépek. Különösen a háztartásba. (KRUPS.)
Itt tervezték meg az első LED zseblámpát, melyet persze később már a helyi cég Kínában állított elő nagy mennyiségben. Egy kiadást szenteltek ennek a névnek, hogy „Kalachnikov”… Az ötlet „atyját” kérdeztem, hogy ez meg mi? „Jól hangzik” – volt a válasz.
Ám még mindig fogalom értők között a Falkner, a Böcker, a Herbertz, az Eickhorn zsebkései, a DoWo borotvái, Wüsthof csodálatos kései, és így tovább. A „Zwilling”-ek, a legismertebb cég ma már csak ipari emlék, sajnos a legelsők között „adta fel” a nagy versenyt mindenféle távolkeleti, silány áruval szemben.
De a város igaz mesterei közé tartozott a köszörűs mesterség művésze, Stehlo Rudi. Kecskeméti indulás után kis háza garázsát alakította át olyan köszörűs műhellyé, ahonnan tucatjával kerültek ki a borotvák, melyekért a világ minden tájáról érkezetek a megrendelések. Különösen arabok körében volt népszerű.
A törökök uralták a „hátterű” lakosság jellegét. Évtizedeken át folyamatosan érkeztek ide. Mindenféle mesterségben járatosak voltak, hamar találtak munkahelyet, bár beilleszkedésről esetükben sosem beszélhettünk. Számtalan történet van erről. Maholnap viszont már a harmadik generáció él itt. Pergő nyelvük, eredeti „solig-türk” gondolkodásmódjuk sok esetben rokonszenves. Egészen addig, amíg modoruk, véleményviláguk nem lesz kifejezetten pimasz. Ez elég hamar bekövetkezik. Kihívó, domináns életet élnek ma, holott korábban erre nem volt lehetőségük. De késztetésük sem.
A korábban kedvelt közösségi tereket azonban ma már egy egészen más népesség foglalja el. Rövid dzsekikben, rendszerint csuklyával ácsorog naphosszat ezer meg ezer mindenféle bőrszínű egyed, zsebre dugott kézzel, hallgatagon. Bámul, általában rágcsál. Itt-ott feltűnik közöttük egy párocska, néhány gyerek ugrál körülöttük, legalább egy, néha két csecsemő az asszony karján. Hétköznap délelőtt!
Ők már meg sem kísérlik a német nyelv elsajátítását! Minek is?
Megkapják mindazt, amit álmukban sem gondoltak volna, legfeljebb Allah igérgette nekik a Paradicsomba való bejutás utánra. Szalmát nem kell keresztbe tenni. Az életük egy felhő, aminek csak az az egyetlen baja, hogy belőle sokat esik az eső, no meg örökké borús hűvös van. De ez sem okoz nagy gondot. Elvégre szép az élet, melyet Allah hozott reájuk. Tényleg ő?
Emlékek
1993 Pünkösd. Felix Köhnen és két haverja benzint vásároltak, aztán meglocsolták az egyik „Kanackenhoos”-ot, vagyis egy török család „Fachwerkhaus” -át. (Ácsolt faszerkezetre épített, több emeletes házak.)
A három agyament fiatal nem nagyon tudta, mivel játszik. Félix amúgy szülei körében szívta tele magát lázadással. (Papája lelkes, maoista „balos” volt, egyébként szorgalmas és alapos háziorvos.) A tűzesetben megsemmisült a ház, benne égett a fél család. A városban hetekig rettenetes nyugtalanság uralkodott. Természetesen két vonal mentén, mint talán mindig: pro és contra.
Végre elnyugodtak a kedélyek. A családanya (Frau Genc), aki élve maradt, soha nem látott kiváltságokat élvezett a városban még 20 évvel később is. Új háza valós erődítmény volt. Félix 20 évet töltött rács mögött.
Kis kés - tan kezdőknek
Amikor az ember a kezével fogdosni kezdett, rájött arra, hogy a hegyes és éles kődarabok kiválóan használhatók szúrásra, vágásra. Ez régen volt.
Lépésről lépésre a kő után már fémből készültek a különböző eszközök, majd mára már akár kemény kerámiából is.
Az ember nem hinné, de a kulturált étkezésnek a kés csak úgy a XVII. századtól lett része.
Alapvetően egy késnek két része van: a markolat (nyél) és a penge. Utóbbi általában a hosszabb.
Az általam ismert legkisebb kés, melyet Stehlo Rudi állított elő Solingenben 2,5 cm penge hosszal és 1,5 cm-es markolattal rendelkezik. Éles ám! Egy gyufásdobozban lakik. Liliputi eszköz.
A kések két nagy táborra oszthatók. A mozgatható, illetve egyenesen ülő pengékre.
Természetesen annál jobb egy „feszt” kés, minél kevésbé törik el a markolat és penge határánál. Ezt a markolatban végig futó, egy darabból kovácsolt acél szavatolhatja, esetleg az egész kés csak egy darab jó acélból áll. A penge se törjön ám! Erre is számtalan technika létezik az acél edzésétől, hajlításáig.
Lassan művészetté vált a kés elkészítése. A penge formája, íve, éle, háta, a markolat anyaga, kézhez igazodó formája, a kéz védelme a lehető legnagyobb szabadságot adtak a fantáziadús mestereknek.
Tájak, korok és célok ezer és ezer variációt szültek.
Rudi készített egy kést egyetlen acéldarabból: a nyele mindössze 6 cm. Az egész szélessége 15 mm.
A penge hossza 7,5 cm, éles oldalán mérve. Hegyes. Hátoldalán 20 pici, éles fog. A roncsolás fokozására. Az eszköz övekben való elrejtésre készült, hosszanti módon, alig észrevehetően. Amikor az ember visszakézből megmarkolja, tudja, hogy fegyver van a kezében!
A másik nagy csoport a mozgó pengéjű kések világa. Mondhatnánk: bicska. Előkelőbben zsebkés, népiesen netán bugyli.
(Utóbbinak pontos „receptje” van, attól eltérni minden magyar késes szégyene lenne.)
A lényeg itt mindig az, hogy a penge valahogyan „eltűnhessen” a nyélben. Így aztán zsebben, ruhadarabban hordható. Nyitása legyen egyszerű. Az nem is olyan egyszerű! Általában két kéz kell hozzá. Már amikor. Mert ismertek a „rugós” kések, az egy hüvelykujjal nyithatók, vagy a lendületes „pillangók”. A rigósok és pillangók nem „elit” kések, az egy hüvelykkel nyithatók-zárhatók annál inkább.
Kézügyesség és gyakorlás kérdése, hogy melyik válik az ember kedvencévé.
Minden késről elmondható, hogy vág. Meg szúr. Tartható így, vagy úgy, netán hüvelyk – és mutató ujj között, pengével előre, vagy marokra, pengével a kisujj felé, „visszakézből”.
Szeleteléshez akár lyukat is vihetünk a pengébe, hogy a mutató ujj jobban kapaszkodhasson. (Japán példák.)
Mindenre van lehetőség, mindenre van kés. Kultúránk kitörölhetetlen része.
Gyilkolásra is? Hát persze! Kezdetek óta!
Hiszen a gyilkolás nem más, mint szúrás és vágás a testen, melynek következtében életfontosságú erek, más szervek sérülnek. A vér kifolyik, a szerv nem működik. Csak jól kell alkalmazni a kést, magyarán bánni kell vele! Gyakorlat kérdése.
Ahhoz azonban, hogy az emberi testen egy kisebb – nagyobb kés valóban veszélyes sérüléseket ejthessen, annak „keze” legalább több hónapon át gyakorolja a fogásokat, lehetőségeket, a szükséges lendületet, a kiszemelt célpont eltalálását, és így tovább.
Egy gyakorlatlan késforgató rengeteg hibát követ el, mellé bök, nem a célnak megfelelően tartja a kést, netán nem is a célnak megfelelő kés van a kezében. Falusiak tudják a legjobban, hogy a disznóvágás legelső lépéseit helyes egy szakképzett böllérre bízni.
Így tehát a kések csodálatos és művészi világából csak egy üzenhető:
aki ilyesmit kezébe vesz, legyen megfontolt, legyen ura kezének, legyen gyakorlata a használatban. Amíg pedig e gyakorlat nincs meg, ne fogja meg sem a markolatot, sem a pengét!
A hal tisztításától a kicsontozásig, a gyümölcshámozástól a sebészeti metszésig, a fakaró hegyezésétől a művészi faragásig, a levélboríték felvágásától a gyógyszeres doboz nyitásáig mindenütt kés áll a rendelkezésre.
A gyilkolásra is!
Ebben az esetben SEM a kés a hibás, mint ahogy abban sem, hogy a répa felaprításra kerül. A répa „áldozat”, a kés „eszköz” (hasznos), az emberi kéz a vezető, (középszinten,) és az emberi agy a főnök.
Egészen addig, amíg egy adott boncasztalon ott fekszik egy teljes emberi agyvelő. Ilyenkor a nagyon éles, legalább 40 cm-es pengével rendelkező bonckés veszi át a főszerepet…Legalábbis néhány percre.
**********
Los Angelesben a 90-es évek közepén nagy, amerikai urológus kongresszust rendeztek. Egy ilyen eseményen nagyjából legalább hatezer urológus gyűlik össze! A német küldöttséget tízen képviseltük.
Amint illik, ilyenkor nagy műszer kiállítást is rendeznek, mindenkinek van „standja”, aki számít.
Hatalmas, barátságtalan „bigmamy” nézegette az igazolványomat, aztán – Szent Péter se teszi jobban, - intett, hogy mehetek. Beléphettem a kiállításra.
Őgyelgés, nézelődés. Általában inkább unatkozás. Kerestem a német cégeket, mert ott általában legalább a sör hideg. Tübingenből ott voltak néhányan, egyéb „standot” nem találtam.
Odaléptem egy nagy terjedelmű asztalhoz, melyen kézi műszerek százait állították ki. Amerikai cég. Kézbe vettem egy érfogót.
Ez egy ollóhoz hasonlító eszköz, melynek szárait nyitni-zárni lehet, és zárt formában megbízhatóan „fog”, az adott eret el nem engedi, míg alá nem kötjük véglegesen. Nagyon fontos eszköz! Ujjaimmal ízlelgettem a zárását, nyitását, fekvését, picikét csippentve a másik mutatóujjon hegyének biztonságát. Csapnivalóan rossz műszer volt.
A záró fogazat akadozott, a pofák még csak nem is feküdtek egymásra, az egész nyikorgott, darabosan nyílt. A szárak gyengék voltak, egy erősebb nyomásra talán el is görbültek volna. Az érfogó egy kényes, finom műszer. De ez?
Odalép az egyik cégember:
- Very fine instrument, Sir!
(Kiváló műszer ez, uram!)
- Oh yes…very fine… érzem, - közben néhányszor nyitottam, csuktam a fogót – oh, oh. Tudja, én Solingenben élek, ott dolgozom… - néztem rá ábrándosan.
A fickó elsápadt, heves mozdulattal kikapta a kezemből a fogót, még tán meg is nyúzta egy kicsit az ujjamat, zsebre vágta, és tüntetőleg fordult oda egy másik kollégához további vakítás céljából.
