Lukáts János: A lélekvesztő álma
„Novella-induló”
Már majdnem betöltöttem a tizennégyet, amikor először kopogtattam a gimnázium kapuján. Alacsony voltam, szemüveges és feltűnően mafla, osztálytársaim gyorsan az első padba tuszkoltak. Elfoglaltam a tanteremnek ezt a sarokbástyáját, és vártam sorsom alakulását.
Bejött egy férfi, azt mondta, ő lesz az osztályfőnök. Kérdezett… csupa olyat, amit úgyis tudtunk, vagy olyat, amiről fogalmunk se volt. Aztán a tanerő széles mosolygásba kezdett, és megkérdezte, ki mi akar lenni, ha nagy lesz. Voltak a megkésett gyermek válaszok: mozdonyvezető, hajóskapitány, középcsatár. Voltak a koravén felnőtt válaszok: belgyógyász, vasútmérnök, ami a papám: főosztályvezető. Ezen röhögtünk, a tanerő csendet kopogott a tanári asztalon. Rám került a sor, én addig sose gondolkoztam még ilyesmin, aztán szép halkan kisuttogtam: - Író.
- Mi? – kérdezte újra a tanerő, mint aki nem hisz a saját fülének.
- Író – suttogtam újra.
Az osztálytársak ordításba fogtak: - Bíró? Síró? Nyíró? Túró? – nekem ugrottak, a vállamat lökdösték, volt, aki egy kokit adott a fejem búbjára, és volt egy ötlet nélküli, aki egyszerűen farba rúgott. A rugdalódzót falnak löktem. A tanerő ezt a mozdulatot észrevette, és engem a sarokba állított. Az osztályban pedig folyt tovább a szépreményű autószerelők, közgazdászok és cukrászok számbavétele. Az óra végén a helyemre mentem, a kutya se törődött velem. – Ez nehéz pálya lesz – kezdtem sejteni, és ennyiben maradtam magammal.
Aztán elhatároztam, nem a saját nevemen fogok írni, hanem álnéven. De mi legyen az álnév? Szikla Szilárd, vagy Bátor Botond, de mivel se szilárd, se bátor nem voltam, az álnevet kiebrudaltam el sem kezdett írói pályámról. Hőskölteményeket fogok írni, gondoltam, vagy regénytrilógiát. A szonett koszorú bonyolult, a sorstragédia meg olyan izé… magam se tudtam, milyen. Akkor inkább novellista leszek, döntöttem el végül, miközben magam se tudtam, mi a novella, és mit csinál egész nap, aki novellista.
Ronda tornaóránk volt, Puffáncs begorombult, és ötven guggolást csináltatott velünk, miközben egy-egy focilabdát kellett a fejünk fölött tartani, nyújtott karral. Eddig csak utáltuk Puffáncsot, ezután pedig még féltünk is tőle. Félévkor Puffáncs elment az iskolából, egy ökölvívó egyesületnél lett edző, nem sirattuk meg.
Egy hónap múlva megírtam első novellámat. Na, nem úgy, ahogy történt, hanem ahogy történni kellett volna. Köszönet érte Puffáncsnak. A valóságban mindenki leguggolta az ötvenet, a novellában is mindenki – csak én nem, ügyes voltam és csalafinta, mint a valóságban soha. És a novella tele volt Ah! meg No és Hát és Hűha! meg hasonlókkal. Az írásról nem tudtam, hogy az novella, a fiókba dugtam, Az év vége felé bemondja az iskolarádió, hogy Novellapályázat, hogy akárki, akármivel, három oldal, satöbbi. Én csak másnapra jöttem rá, hogy ezt nekem találták ki, de hát mondtam, hogy mafla és ostoba voltam. Aztán a tanév utolsó napján eredményt hirdetett az iskolarádió: első díjat nem adtak ki, a másodikat megnyerte valaki, a harmadik pedig az én guggoltatósom volt. Az osztálytársak megint ordítottak, megint hátba vertek és megkokiztak, ugyanaz megint farba rúgott, de most nem löktem a falnak. Viszont elkezdtem utálni a második helyezettet. Már majdnem tizenöt éves voltam…
A tizenötödik után, ha jól emlékszem, tizenhat éves lettem, vagyis már felnőtt férfi. Osztálytársaim között volt nyári pincér Siófokon, volt frizuramodell (azaz: hajbajnok), és volt, aki esténként bambis ládákat cipelt a Vígszínházban. Én pedig csak ügyefogyott voltam, szemüveges - és novellista. Ez így nem mehet tovább. Tapasztalt férfi osztálytársaim beszámoltak nyári szerelmi élményeikről, amiknek a felét nem értettem, a felét pedig nem hittem el. Apám – felvilágosításként – szigorúan lehordott, és a szerelmet (hát még a szexet) förtelmes dolognak nevezte. Következő novellámnak tehát föltétlenül ezt a mocsárvidéket kellett bejárnia. Végy egy női nevet… napokig töprengtem sosem volt emlékeim között, majd a szépen csillogó Csilla mellett döntöttem. Most már csak azt nem tudtam, mit csináljak Csillával. Férfisorba érett osztálytársaim meséltek velük esett meséket, a rádióban hallottam slágereket, amelyek mind ilyesmiről szóltak, bizakodtam, majd csak összefércelődik a történet. De nem velem, én ilyet nem! Még a végén elhiszi rólam valaki... Csinálja inkább Dini, Lajos vagy valaki idegen vezetéknevű (most meg ilyesmin gondolkodtam napokig). - Nem vagy normális! – sziszegtem. Rosszabb: - Nem vagy novellista, ha ez gondot jelent!
Szóval: együtt sátoroztunk barátok - se sátram, se barátom nem volt, a sátorban fáztam és féltem volna, apám-anyám agyoncsap, ha ilyesmivel állok elő. Ugyanazon a réten – milyen érdekes – egy csapat lány is sátoroz- persze azokat nem csapja agyon apja-anyja, és van sátruk. Volt aztán Delfin presszó, üveg sör, amit négyen ittunk meg, közös szalonnasütés, ahol csak én tudtam szakszerűen megrakni a tüzet, és én irdaltam be a szalonnát is. Csak ez az átkozott szerelem, ez nem akart sikerülni. Azért a novella végére a lány megfogta a főhős kezét. Főhős?! Mafla mamlasz, legföljebb pislákoló fantáziájú. Naplemente, éjszakai vihar, sétahajó, tihanyi visszhang. Amit a felnőtt fiúk meséltek, abból semmi, helyette morzsalék. És persze: Tudod és Látod és Hát, persze és Óh, én – üvöltöttem, amikor felolvastam magamnak az írást. Örömömben? Nem, szégyenemben! Mint ha valaki fordítva bújik egy kabátba, olyan érzésem volt. Ezért kell örülni a tizenhét évnek?
Íróink szárnyaló fantáziáját dicsérték a tanerők, miközben erősködtek: álljunk két lábbal a földön. A valóság – akkoriban: a szocialista valóság – az egyetlen út. Mindnyájan ezt az utat jártuk, de nem egyformán örültünk neki. Anyám sóhajtva mondta: - Mindig az igazat, kisfiam! – apám a művek távolába nézett: - Hogy hiteles legyen! – ezt használhatóbb tanácsnak éreztem. De mitől lesz hiteles az igaz vagy a nem-igaz, és mitől marad hiteltelen ugyanúgy az igaz, mint a nem-igaz. - Ez már a te titkod! – mondta rejtélyesen. De az én titkom egyelőre előttem is titok volt. Na, most inkább az érettségi!
Belgyógyász, vasútmérnök, történész? Ugyan… Segédmunkás, azaz: s.m. - szép szerényen, rövidítve mondtuk. Arrafelé sodort a korszellem. Volt, aki tragédiának fogta fel, az is volt, éveket veszítettünk. Volt, aki komédiának értelmezte, az is volt, életre szóló kalandokat éltünk át. A sodródás kora volt, ami nem nyári kéthetekről szólt, hanem egész esztendőkről, ahonnan nincs visszatérés ősszel az iskolába.
Hányaveti novellák - ez jó név volt: autóstoppos balhék, gyár körüli történetek, kiket lehet utálni, és kiket kell szeretni, nyári sátorozás és téli barlangászás, a szerencsések leplezetlen irigylése, és lányok, lányok, mérhetetlen mennyiségben. Amikor az ember (ez én vagyok) magának ír, magáról ír, följegyzi, amit nem szabad elfelejteni, meg följegyzi, ahogy a dolgoknak valójában lenni kellene. Az öntelt öltönyös, akinek sikere van a nőknél, mert fekete kocsija van. A vadászó lányok is megjelentek, szépek voltak és aljasak, miért-miért nem – nem az s.m.-eket szerették. A testvérek, akik közül az egyik művészi ambíciókat táplált, a másik esténként órákig mosta le kezéről a gépolajat.
Amit írtam, elrejtettem, egyszer – vesztemre – fölolvastam. Mindenki mindenre pontosabban emlékezett nálam, belebeszélt és kioktatott. És megharagudott, mert nem ő volt a főszereplő. De volt, aki a kéziratot, mert róla szólt, évekig őrizte a kabátzsebében. Ő életre szóló jó pontot kapott nálam.
Barlangászni jártunk, gyáva voltam, és féltem a lezuhanástól, a beszorulástól. Szemüveges voltam, riasztott a köd, a pára. Miközben a karbidlámpa fényében áhítattal lestem a cseppköveket, megírtam, hogy miként törtem le a legszebbet, és miként adtam ajándékba Editnek - akkor ezt a nevet használtam Csilla helyett. Barlangász társaim egyetértettek abban, hogy nagyszájú hazudozó vagyok, a cseppkövek hozzáférhetetlen magasan vannak, Edit nevűt pedig az életben nem ismertem. Évekig ugrattak (nem – aljas módon gúnyoltak!) ezzel a kövirózsa-cseppkővel. Én válaszképpen kizártam őket hallgatóim táborából. Szállt az idő, húszévesek lettünk.
Egyszer egy pökhendi nagyfőnököt írtam meg, akibe a gyárudvaron botlottam bele vagy ő belém, minden mérgemet beleadtam. Józan perceimben (hellyel-közzel ilyenek is voltak) megkérdeztem magamtól: - Ezzel akarsz a világot jelentő címoldalra kerülni? Hamarabb leszel az utolsó oldalon.
Amúgy jól megvoltam novelláim lassan növekvő gyöngysorával. Nem zavart, hogy senki nem látta, néhány süket fülű hallgatta. Eszembe se jutott, hogy bárhová bekopogtassak velük, vagy megmutassam olyanoknak is, akik esetleg… Elképzeltem magamat, ahogy egy szerkesztőségbe belépek, rám néznek, elnémulok - a verejték vert ki azonnal. És nagyfőnökökkel is túl gyakran találkoztam, tettek róla mindannyiszor, hogy ne feledjem el a találkozást. Bátor renitens ugyanúgy nem voltam, mint ágaskodó ellenzéki, ismertem ilyeneket is, meg olyanokat is, de mintha nem vágytam volna igazán közéjük. Az én világom a magamé volt, nem mások mintájára, nem mások ellenében épült és terjeszkedett csendesen.
Írtam egy kisregényt, olyan lett, mint egy krimi: baleset, feketefuvar, kicsapongó férj, csinos ápolónő - persze, hogy ezeket is csak hallomásból ismertem. Felületes volt, esetleges, léha, viszont olvasható, elárulása volt saját magamnak. Megzavarodtam, felolvastam legbotfülőbb, bizalmatlan barátomnak. – Nagyon szép… - morogta lekicsinylően, ami nagyon bántott, miközben igazat adtam neki. Karambol volt a címe, de karambol lett ez magamnak is, kijózanító, túlélt baleset. Megbokrosodtam, most már krimit akartam írni, rémnovellát, Végállomás lett a címe. Falusi, szép karácsonyest (hogy az ellentét jól érvényesüljön), féltékeny vasutas, túlságosan szépasszony, félreállított sorompó, ital és ital, tántorgás a síneken, elképzelhető véggel, elképzelhetetlenül sok vérrel. Nem olvastam el újra, szégyelltem magamat: idáig süllyedtem. Aztán egy év múlva mégis elolvastam, az írás határozottan hitelesnek hangzott (eszembe jutott apám intelme), miközben persze tökéletesen légből kapott volt az egész.
Editet megszerettem, nem azt, akinek a környezetrombolással kívántam ajándékot vinni, hanem a nem-létezőt, akivel bármi megtörténhet. Ez most afféle értelmiségi történet volt, Edit költőnő, Ő pedig (aki természetesen én voltam) már huszonhárom éves, mármint a novellában. Ez igen magas kor volt a szememben, az öregedés hajnala, ami ez után történik, már aligha tarthat számot novellista tollára. A huszonhárom éves Ő már évek óta nem találkozott Edittel, de a könyvét meglátja a könyvesbolt kirakatában. Megveszi, elolvassa, és akkor kiderül, hogy Edit akkoriban mintha szerette volna Őt. Ez most megörvendezteti, és a novella végén Ő fölveszi a telefont, hogy gratuláljon a költőnőnek. Vagy másért is… esetleg. Hát ilyenek voltak a szerelmes novellák. Ennyi kitárulkozást engedélyeztem magamnak, legföljebb ennyit.
Akkoriban már huszonkettő voltam, bekerültem az egyetemre, hátat fordítottam az esemségnek, ami persze azért belém akaszkodott, és máig is gyötör és csiklandoz, mint a bogáncs. Ha egyetem, akkor most már elvont novellákat kell írni, tudatosodott bennem a dolog, nem tudom, honnan. A mi emberünk – akárhogy is nézzük – politikai pamflet volt, bár a pamflet szót majd csak az egyetemen tanultam meg. In illo tempore – Azon időben -, ezzel a mondattal kezdődik a novella, mint a vasárnapi szentlecke a latinos időkben, ami az általános érvényességet akarta jelenteni. És szatíra volt, de bizony a mi emberünk (aki persze azért én voltam) és a szatirikus én azon időben el is nyeri méltó büntetését.
Megkedveltem a jelképes szatírát, a szatirikus jelképeket, miközben magam begubózott öntudatában is megerősödtem, ebből ugyan egy darabig még nem lesz novellás könyv. Vihar támad a vad hegyi folyón, a szirten hajótörést szenved egy hajó, de a zárt, előkelő klub nem adja oda mentőcsónakját a mentéshez. A lélekvesztőt, hiszen az ő álmáról van szó a novellában. Vagy miről… A kézirat oda került, a fiókba, a többi kézirat tetejére. Elolvastam, ez már novella volt. Megnyugodtam, léphettem felsőbb osztályba. Azon azért eltöprengtem: lélekvesztő még nem voltam. És azon, hogy a lélekvesztő valójában átkíséri a lelket örvény és zuhatag fölött, miközben nem elveszíti, hanem megmenteni akarja.
Lukáts János
